Létem néhány alapköve, avagy miből lesz a cserebogár

Kis-Tóth Gyula vagyok, és már több mint 30-szor utaztam körbe naprendszerünk legnagyobb csillagát. Ha valaki megkérne, hogy jellemezzem magam néhány szóban, úgy fogalmaznék: vérbeli oroszlán vagyok. De beszéljünk azért egy picit a múltamról; hogyan is kerültem én ide?

A zene

Totyogós koromtól kezdve vesz körül a művészet, talán már az ereimben is ott csordogált. Emlékszem, amikor a bátyámtól megörököltem az elnyűtt gitárját, amin csupán két húr lengedezett, abból is pár napra rá már csak egy maradt, de én áhítattal pengettem azt az egyet is, ámbár valószínűleg nem emiatt vettek fel a zeneiskolába.

(A szájharmónikára alig emlékszem, de ez volt az a gitár.)

Gitány.jpg
DSC_5298.jpg

A Dunakeszi Farkas Ferenc zeneiskolában tanultam trombitálni, gitározni, zongorázni, dobolni, énekelni, játszottam a Dunakeszi fúvós zenekarban és a középiskolában megalapítottam saját nu metal együttesemet, a Don’t Stop-ot. Én hittem benne, hogy sztárok leszünk, nem kevés fellépésünk volt, de sajnos túl fiatalok voltunk még ahhoz, hogy kellően komolyan vegyük a dolgokat. A banda feloszlott, de én nem adtam fel a zenei ambícióimat, és folytattam a zeneszerzést. Szinte az összes műfajban komponáltam, írtam betétdalokat a Cakkumpakkli Színháznak és egy musical zenéjének megalkotására is felkérést kaptam.

(Remélem, egyszer eljutok odáig, hogy újra nekiállhassak, és megmutathassam ezt az oldalamat is a világnak.)

DSC_7828.jpg
DSC_7794.jpg

(Kis-érdekesség: amit a képen látsz, az nem egy színpad, hanem egy kamion, ami éppen egy tér közepén parkol, mi pedig a platóján csapjuk a metált! Arra már nem emlékszem, hogyan kaptunk engedélyt, de arra igen, hogy a sofőr külön kikötötte, hogy ne másszak fel a kamion tetejére, dehát csak felmásztam a koncert hevében, sajnos képet nem találtam róla.)

 

Sportok és a tánc

Egészen aprólékként már mozgékony voltam (gondolom fel akartam fedezni a világot), mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy hat hónapos koromra felálltam, tíz hónaposan pedig már szaladoztam szerteszéjjel, édesanyám örömére.

neptanc.jpg

Jártam balettre (bezony, nem olvastad el), és képzeld, közel nyolc éven át népitáncoltam, olyan szinten, hogy felkérést kaptam az egyik legnevesebb magyar tánckarba, de akkor már kamasz voltam, és egy kamasz bármit megtesz, csak azt nem, amit a szülei tanácsolnak. Atletizáltam, fociztam, bicikliztem, görkoriztam, rollereztem, és bár nem nevezném példaértékűnek, de a parkour-rel is megpróbálkoztam hébe-hóba.

A zene mindig is a szerelmem marad, de persze vannak fellángolások, mint például a gördeszka. Öregem! Azt a szabadság érzetet, amit az a darab fa és a négy kerék jelenteni tud. Amikor csapatostul vonulsz végig a városon, ha elzavarnak, mész tovább a következő spotra, és így tovább éjszakába nyúlóan. Én annyira fanatikus voltam, hogy még betegen és merevítős lábbal is kimentem gurulni. Mikor esett az eső, kerestem egy száraz placcot, és ha csak 1x1 méteres volt, akkor is ott gyakoroltam. Télen fedett helyet kerestünk, egy nap sem maradhatott ki. Aztán választanom kellett, és a zenét választottam. Ma meg, ha meghallom, hogy az ablakom alatti lépcsőt rollerrel zúzzák szét a kölykök, feltámad bennem a harag, hogy majd jól kimegyek és elküldöm őket a fenébe, amiért itt csattognak, azután eszembe jut életemnek ez a korszaka és csak nevetek.

1903208_614155825305585_1192135066_n.jpg

Költészet

Általános iskolában szerettem meg a verseket, Fitler Józsi bácsi, a felsős irodalom tanárunk jóvoltából, aki megengedte, hogy amíg társaim fogalmazást körmölnek, én ugyanabban a témában verset költsek. Irigykedtek is rám, hogy amíg nekik három oldalt kell írniuk, nekem elég néhány sort papírra vetnem, de csak addig tartott mindez, míg rá nem jöttek, hogy verset írni nem is olyan egyszerű.

Szóval verseket költöttem, szöveget írtam a zenéimhez, de hogy miként kötöttem ki a regény írásnál...

Éj promo.jpg

Ha már zene és elektronika, legyek akkor hangtechnikus

 

A középiskolát a Bolyaiban végeztem, és elvileg elektrotechnikára kellet volna okítaniuk, gyakorlatilag, amit megtanultam, hogy pedagógus és pedagógus között óriási különbségek lehetnek.

96433322_165417061677135_7653741891678109696_n.jpg

Kamaszként bonyolult lélek voltam. (Ki nem?) Zavartam az órákat, ha eluntam magam, és heves vitákat folytattam a tanáraimmal, amikor egyik-másik megsértette az igazságérzetemet, ugyanakkor sok mindenben kiemelkedtem, az egyik fővárosi matek versenyen például harmadik helyezést értem el, amivel bekerültem az országos döntőbe, ahová sajnos nem jutottam el, mert épp szerelmi bánat gyötört. (Fiatalság, bolondság.)

Azóta már én is voltam tanár, és más szemmel látom a diákokat, aminek köszönhetően megértettem, mennyire nehéz eset lehettem én.

(Igen. Jól gondolod. Ennek a képnek története van, amit egyszer majd el fogok mesélni.)

Miután leérettségiztem, elkerültem az oktOpus-ba, ahol öt év után hangtechnikusi papírt szereztem. Jogos lehet a kérdés, hogyan lehet egy két éves képzést öt év alatt elvégezni, nos, erre a válaszom egyszerű. Elég, ha az ember komolyan lebetegszik, és kihagy három évet. (A betegséget nem fogom itt kitárgyalni, legyen elég annyi, hogy nem volt egyszerű felépülnöm belőle.)

Szóval, hangtechnikus lettem. Dolgoztam vándorszínházban, nagyzenekari felvételeken, a filmiparban. Kaptam hideget és meleget, de ami talán ebből az időszakból a legjobb és legtanulságosabb volt, amikor az oktOpusban dolgoztam, és elkezdtem tanítani. Imádtam! Ez az oktatásosdi egyébként odáig fajult, hogy még a Metropolitan egyetemen is oktathattam.

20170114_180822.jpg

(Amikor 48 órája keversz, de nem baj, mert legalább már nem hallod, mennyire gányul szól. Valahol mögöttem a háttérben van egy összecsukható ágy. Igen... A studióban aludtam, hogy időre kész legyek.)

Hogyan kerültem ezek után az írói pályára?

Épp annyira meglepő ez, mint amennyire nem. De kezdjük rögtön az elején. Egy kellemes őszi estén a Margitszigeti zenélő szökőkút műsorát élveztem nővérem, Krissz barátom és egy üveg vörösbor társaságában. Miután véget ért az előadás, belemelegedtünk a beszélgetésbe és már a bor is fogytán volt, eszembe jutott egy saját musicalem, amit még évekkel korábban kezdtem el megírni (egyébként egy sci-fi, fantasy, pszichológiai dráma). Elmeséltem a történetet, és nővérem csillogó szemeit látva, úgy éreztem, magával ragadta az elképzelésem varázsa. (Na, most vagy az, vagy az alkohol, nem tudom, de mindegy is.) A lényeg, hogy annyira felpiszkálta ez az eset a fantáziámat, hogy még aznap éjszaka elhatároztam, nem hagyom veszni a dolgot. Tanakodtam, hogyan valósíthatnám meg. Úgy éreztem, hogy musicalként már nem lennék képes megalkotni, inkább forgatókönyvet vagy könyvet kellene írnom belőle, végül arra jutottam, hogy könyvből bármikor lehet forgatókönyvet adaptálni, így arra voksoltam.

Másnap este vettem magamnak egy üveg Malibut, és nekiveselkedtem a történetemnek. Egy üveg Malibuval és nyolc órával később 7000 szóra pislogtak homályos szemeim, és kezdetét vette a kaland.

A Jonathan Wild 2056 nem ez a történet. Ez a történet az Aurorum (vagyis a védelmező krónikája) nevet viseli, és egy fantasztikus trilógia lesz majd belőle. Az ok, amiért félbehagytam, az volt, hogy rájöttem kevés vagyok egy ilyen horderejű mű megalkotásához, előbb tapasztalatot, tudást és nem kevés írói gyakorlatot kell szereznem, hogy olyannak írhassam meg, amilyennek elképzeltem.

 

Ezért határoztam úgy, hogy előveszek egy régebbi sztorit, egy könnyebbet, amit egyszerűbb lesz megírni, de ismét tévednem kellett. A Jonathan Wild sokkal komolyabb mű lett, mint ahogy én azt elterveztem, és sokkal több mindent fog nyújtani a széria, de már az első kötet is, mint amiről valaha álmodtam.

Irodalom és tudomány

Az első könyv, ami valóban felkeltette az érdeklődésemet, Bulgakov, Mester és Margarítája volt, a sci-fihez fűződő vonzalmamat pedig a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonjának köszönhetem. Akár a zenében, úgy az irodalomban sincsen zsánerem, olvasom, ami a kezem ügyébe akad, lehetőleg minél többfélét!

Humán vagy reál?

Amikor a központi írásbelit követően, megkérdezték tőlünk, kinek, hogyan sikerült, és én elmeséltem, hogy mindkét tesztem azonos, magas pontszámú lett, a tanáraim furcsán néztek rám. Nem értettem a dolgot. Azután kiderült, hogy igen ritka, hogy valaki reál és humán beállítottságú legyen egyszerre.

Szeretem az újdonság varázsát, így nem meglepő, hogy folyamatosan tanulok és fejlesztem önmagamat. A matematika, fizika, informatika, épp úgy közel állnak hozzám, mint a zene vagy az irodalom, és a könyvírással együtt járó kutató munka, csak még közelebb hozta mindezeket.

Ezért is csináltam meg a „Tudomány az Irodalomban” című előadásomat, aminek kapcsán volt szerencsém részt venni a 2021-es ELTE kutatók éjszakáján.

tudiro jpg.jpg

Mit jelent számomra az írás?

Írtam már a szerelmeimről: a gördeszkáról és a zenéről, most elárulom, hogy ebben a metaforában, hová kerül az írói hivatás. Akkor érkezett, amikor a legkevésbé számítottam rá, a betegségem maradványait sikerült kiűznie belőlem, mellette olyannak látom magam, amilyen mindig is akartam lenni, és oly sok mindent tanultam általa, mintha diplomát szereztem volna az élethez.

 

Szóval, ha az írás ember volna, már ugrásra készen pihenne a zsebemben a gyémántgyűrű!

asdf.jpg

(Nővéremmel, Bence barátommal és Sackóval, a depicával a megjelenést követően.)

Mi a célom mindezzel?

 

Utat mutatni a jövő nemzedékének, hogy egy jobb világot építve, olyan társadalomban élhessenek, ahol az emberek szeretik és megbecsülik egymást.

(Meg még két meleg téglát a hónom alá, tudom... tudom, de ha már az ember álmodik, akkor álmodjon nagyot! JA! És persze szórakoztatni, mert az is fontos.)

Interjú velem: