Pandémiám (Vers)


Szóra nyitnám ajkamat, de nem lehet,

csupán gépelhetek.

Bús borúban bandukolva bégetek.

Nézem képernyőmre festett képemet.


Messze száll az ódon szabad óhaj,

megfogant, s elillant.

Balladai homályában szól a lant,

mily ébredő tavaszt idéz e sóhaj.


Felcsendül a távol itt a mostban,

kegyetlen gúny gyullad,

mely sokaságok kételyébe fullad,

és harácsolva kopácsol fajunkban.


Emészt a benső bizsergető kényszer:

Madárként szállni szélben,

eleresztve tébolyt a szabad térben!

Légszomjjal kísért ez napjában kétszer...


A maszk, amit eddig hordtam, álca,

hamuvá porladt erdő akáca.

Vakok lettünk egymás mosolyára.

Távolság lett túlélésünk ára.


Vakon, némán, zsibbadtan létezni,

a külvilágtól, mint vákuumtól félni,

szebb szeretett holnapot remélni,

virtuális lényként kapcsolatban élni.


Eme sötét felleg korrodálja lelkem,

meghasad magányában lüktető szívem,

dobbanva üvölt a bináris térbe:

„Mikor lesz már mindezeknek vége?”


Ha véget ér is mind a rettegésed,

s az elveszettek nevét falba vésed;

mennyi veszett belőled hiába?

Meddig leszel megbénulva kába?


S most hozzátok,

kik tudjátok:

Megérte a kín a pőre számot?

A kincset, melyet emberélet váltott?

Az érmét, minek vér volt az ára?

Mit pokolban vert a lelkek kufárja?

Ez egy átok!

Nem látjátok?


Mi lesz vajon így a végzetünk?

Vajon mindannyian elveszünk?

Leszűrt szavak tévelyegve úsznak,

Áristomból rabok kiáltoznak:


„Meghalt! Meghalt mind, ki tudta!

Meghalt az, ki mindezt látta!

Küzdött, sajnos mindhiába...

Nem lett érdemes halála.”


És én?

Hová tegyem urnám, Uram?

Hová visz ez után utam?

Tényleg ily butácska lény vagyok?

Vagy csak ők, a többiek vakok?

Kis-Tóth Gyula

0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Mit hörög itt ez a görög, te? Azt hörögi a görögje, Torkán akadta a gereblye. Torkán? Az meg, hogy lehet? Elvette a telkemet. Telekért torokra? Csaptam én a karokra, De óbégatott a szentem, Így a nyel

Karantéma Feldobom a lábam, hisz nincs semmi dolgom, Elűzte a fránya vírus minden földi gondom. Szabadokká váltunk, ki-ki nyugalomban, Fölhalmozott javainkon élve nyomorunkban. Mítingre kő’ mennem, ke