Helen Keller (novella)



„Szavak szőtte szórengeteg, lírai virág,

Mennyből csöppenő mézédes allegóriák.”


Az óceán sós illatát fújja felém a lágyan feltámadó szellő. A Nap tüze égeti bőrömet, s talpamat csiklandozza a felhevült porhomok. Lépek egyet, s érzem, a talaj egyre nedvesebb. Cuppanva szakad ki lábfejem az átázott földből, s a forró homok lassacskán hűs iszappá változik. Leülök, hagyom, hogy a hullámok derékig ellepjenek. Az ég felé fordítom orcám, és élvezem a meleg Napot. Egy felhő kúszik az izzó korong elé, szürkeség borítja be a sokszínű tájat. A szél egyre hevesebben kap bele hajamba, s a hullámok is agresszívebben csapkodják lábaimat.


A hő egy pillanatra elillan homlokomról, helyére cseppnyi hideg nedv tapad. Egyik a másikat követve lepi be orcám, míg eggyé nem olvadva végigcsurog egész testemen. Élvezem, ahogy felhevült testem egyre hűl, s elmossák gondjaim a mennyből fakasztott sirámok gyöngyei. Vállamon táncra kap a megtapadt hajfonál, majd cirógatva átsiklik hátamon.


De jaj! Micsoda égzengés, micsoda fület csengető robaj! Ijedtemben szívem majd kiugrott helyéből! Szaladok, újabb durranás, de én csak nevetek. Magam mögött hagyom a kék óceánt, a zöldellő dombokat, keresztülfutok az erdőn, menekültemben a szőke réten is, egész a házig, ami a síkságot követve áll: az otthonom.


Férjem a teraszon üldögél, kezében a három éves megszeppent leányunk. Mesét regél, hogy ne féljen, míg a vihar elcsitul. Szaladok, mikor meglát, felugrik, azt kiáltja: – Mézecském! – Megszaporázom lépteimet, kezeim vágyakozva nyúlnak feléje, s a teraszon az esőtől már védve, bőrig ázva elkapom. Magamhoz szorítom őt és lányomat. Szívem csitulni kezd, s a légszomj is alábbhagy. A szemébe nézek, és ott látom az együtt töltött minden pillanatunkat: a reményt, a kínt, a szépet. Csókra csücsörített csőrrel feléje döntöm kisfejem, és szája, az az édes máz – akár a cukrozott málna – az enyémhez simul.


De kár csupán, hogy fantázia szülte eme életet, és én egyedül vagyok ebben az óriási házban. Magányom társa csak a fájdalom, melyet kétségbeesésem táplál. Bár igaz volna mindaz, mit az elme elém tárt! Még ott érzem a Nap melegét arcomon, még ott csorog vállamon a hűs nedv, a szellő még kísér a házhoz, az otthonig, ami sosem lesz enyém.


A sötét örök ketrecébe zárva, fogvatartóim nap-nap után kínoznak, nevetnek bárgyúságomon. Gáncsolnak, szidnak, megdobálnak, kacagnak, fogócskáznak, ellöknek, elesem, és ők vihogva futkosnak tovább.


Édesapám nagy ember volt hajdanán. Édesanyámmal való szerelme paradicsommá varázsolta otthonunkat. 1807. június 27-én kettejük gyümölcseként érkeztem, de túl hamar megrothadtam. Gyenge voltam, s az élet a gyengeséget nem tűri. Szörnysorsommal, tehetetlen bűzömmel anyám mit sem törődött, rózsaként kezelt. Éjjelente énekelt nekem vagy mesélt, s miután angyali hangja álomba ringatott, megelevenedett újra a világ. Hat éves voltam, amikor egy komor estén búcsú nélkül hagytak magamra. Mikor néném értem érkezett, hogy magával hurcoljon, én elbújtam a pince legtávolabbi zugába, pókhálókon át kósza egerek közé.


Arcomon, csak akkor kezdett csurogni lelkem tavából egy ér, mihelyst megértettem, hogy az egyedüli hely, ahol szüleimmel ismét egyesülhetünk: a másvilág.


A néném Franciaországba vitt. Más volt-e, mint Svájc? Nem tudom. Bűzösebbnek bűzösebb, hangosabb is, de egyebet nem tudtam meg az odaút alatt. Miután a kocsis megálljt kurjantott, s a lovak nyerítve meghőköltek... Ekkor voltam utoljára a szabad ég alatt, ezt követve a világomat csak a hatalmas kúria jelentette. Falai páncélként óvtak a valóságtól, emberektől, társaságtól. De nem néném féltésének okán, sokkalta inkább sznob gőgje miatt, hogy barátai meglátnak, és elborzadnak a szörnyön, aki vagyok!


Hat év telt el azóta, hogy édesanyám kedves szavakkal álmot szőtt körém. Hat év, hogy hallhattam csillogó énekét, s hat hosszú év, hogy a kertben játszva megtölthettem mellkasomat a szabadság mámorító illatával. Immáron rabszolga vagyok, egy cseléd.


Nénémnek három lánya és két fia van, közülük kettő leány velem egykorú, az egyik fiú idősebb, a másik jóval fiatalabb, s van egy újszülött csecsemő (őt kedvelem a leginkább, annak ellenére, hogy hangja még hajnalok hajnalán is keresztülharsogja a vastag falakat). Őket szolgálom, amennyire képességeim engedik. Éjjel nehézkesen alszom el, és küzdve tartom magamat ébren a nap folyamán. Minden pillanatom rettegés, hogy újabb szidalom hullik rám, újabb ostor csattan rajtam. Teszem, amit tudok, de persze sohasem elég!


Mikor vendégek érkeznek, a pincébe zárnak. Engem nem zavar. A koromsetét örök társam. Egy napon azonban, olyan vendég érkezett, aki elől nem bújtattak a nyirkos mélységbe. Személyesen nem találkozhattam vele, de abból, amit hallottam, megállapíthattam, hogy művelt. Hangja férfiéhoz képest lágyan csengett, a magasabb tónusaiban már-már nőnek feltételezhette az ember, de mikor énekelni kezdett – Istenem! –, mintha mennyei dalnok szállt volna alá az égből.


Miután lement a Nap, elvonult a lányok szobájába. Én odalopództam az ajtóhoz, és nekinyomtam fülemet az érdes fának. Ettől az estétől kezdve könnyen jött álom a szememre, s ettől kezdve minden este ott hallgatództam a folyosón.


A férfi történeteket mesélt, olvasott, néha szavalt vagy énekelt. Soha nem gondoltam volna, hogy szavakkal annyi mindent ki lehet fejezni, mint amit ott hallani volt szerencsém. Királyokról és hercegnőkről regélt, izgalmas kalandokba kalauzolt el bennünket. A líra ritmikus, vért pezsdítő rímjei táncba hívtak, szerelmet duzzasztottak szívemben. Az epika völgyben csordogáló patakocskái, amik helyenként folyammá szélesedve tarolták végig a tájat, magukkal ragadtak, és azt kívántam, bár véget nem érő túra volna ez! A dráma hőseinek vitéz helytállása, szomorú bukása, mint megannyi könnycseppből zokogott tenger. Hol nevetni támadt kedvem, hol arcomat marta lelkem szik sava. Attól a perctől, hogy az első allegóriát megértette tanulatlan fejem, bizton tudtam, ezt akarom: megismerni és elmémbe zárni minden irodalmi alkotást!


Megtanultam kitalálni és összeszőni a mese fonalait. Esténként elalvás előtt felidéztem, amiket ő mondott. Először csak kiegészítettem néhol, például én lettem a királykisasszony, majd a délceg harcos – azt gondoltam, miért is ne ragadhatna kardot egy nő, egy erős amazon!


Később már – több-kevesebb sikerrel – megpróbáltam én magam elképzelni egy világot. Így alkottam meg a tengerpartot, és született meg a családom, egy család, ami feltétel nélkül elfogad annak, ami vagyok, s tiszta szívéből szeret.


Tizenkét éves voltam, amikor beleszerettem a leírt gondolatok művészetébe, és tizenhárom, mikor az élet elvette tőlem.


Az egyik este túlságosan belefeledkeztem a megelevenedett cselekménybe, s csak későn vettem észre, hogy az ajtó kilincse hangtalan lefelé konyul. Nem maradt időm elbújni, így szégyenkezve, lehorgasztott orral hátrálni kezdtem. A férfi búcsúzó szavait megszakítva, döbbenten dermedt meg, és én legbelül azt kívántam, bár elnyelne a föld itt és most úgy, ahogy vagyok!


De nem így lett.


A mesélő közelebb lépett, megfogta a kezem. Beszéde halk volt, nyájasan kérdezte:


– Hát te ki vagy?


Ajkaimat, mintha faragták volna. Kóválygott a fejem, szédültem, azt hittem menten elájulok.


– No, ne legyél szégyenlős! Egy ilyen gyönyörű teremtésnek igazán nincs miért szégyenkeznie.


Arcom tűzre lobbant szavai nyomán, éreztem, hogy lábaim akaratlanul is mozdulni kezdenek, kiragadtam az izgalomtól nedves kacsómat kezéből, és elszaladtam. Beleütköztem egy szerkénybe, megbotlottam a szőnyeg fodrában, mire elértem aprócska szobámat, és nagy nehezen magamra csuktam a megereszkedett faajtót, már minden porcikámon éreztem az ütések lüktető nyomát. Leültem. Kezem, lábam remegett. Orcám tenyerembe temetve zokogni kezdtem, mert sejtettem, mi következik.


A remény még ott csillogott az éjjel, akár az esthajnalcsillag, újabb kalandra invitálva a fantáziámat. A mese szövevényes és izgalmas lett, olyannyira, hogy észre sem vettem, amint a pirkadat óráit elérik gondolataim.


Ajtóm recsegve, nyikorogva vágódott ki, s tajtékozva viharzott be rajta a néném. Elhordott mindenféle ocsmányságnak, megragadta karomat, felpofozott, és közölte: többet be nem tehetem a lábam az emeleti folyosóra, de még csak a közelébe se merjek menni, mert ne adj’ isten, kirándulni visznek, és ott felejtenek valamelyik erdő közepén! Fújtatva tűnt el a becsapódó ajtó mögött.


A padlóra zuhantam, könnyeimben ázva összekuporodtam, akár egy kis gubó. Életem legszebb estéjét, a legborzasztóbb reggel követte. Nem hallhatom többé a csodát, nem utazhatom mesék birodalmába, nem lehetek szabad. Mi marad hát nekem? A sötét ború és a névtelen reménytelenség...


Vajon milyen lehet olvasni? Milyen lehet a világot bejárva, meglátni annak csodáit? Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni...


...Mert vak vagyok!