Helen Keller (novella)



„Szavak szőtte szórengeteg, lírai virág,

Mennyből csöppenő mézédes allegóriák.”


Az óceán sós illatát fújja felém a lágyan feltámadó szellő. A Nap tüze égeti bőrömet, s talpamat csiklandozza a felhevült porhomok. Lépek egyet, s érzem, a talaj egyre nedvesebb. Cuppanva szakad ki lábfejem az átázott földből, s a forró homok lassacskán hűs iszappá változik. Leülök, hagyom, hogy a hullámok derékig ellepjenek. Az ég felé fordítom orcám, és élvezem a meleg Napot. Egy felhő kúszik az izzó korong elé, szürkeség borítja be a sokszínű tájat. A szél egyre hevesebben kap bele hajamba, s a hullámok is agresszívebben csapkodják lábaimat.