Fals gondolat ez, hiszen nem mímel csillagot a Hold sem (novella)



Miért érzem, hogy e késztetés megszűnésével újabb bosszúság tör majd a felszínre? Mi indokolna ily elhamarkodott indulatot? Felhalmozott gyűlölet talán, vagy az elfojtott érzések káosszá olvadó izzó magja? Megpihentem volna még tegnap, de rákaptam a „majd holnap” ízére. Ráér a megoldás, hiszen a Föld tegnap is forgott, és ma is ezt teszi. A Nap is nyugovóra tért a maga idejében, és a reggelnek sem hagyta pirkadó óráit a sötétségbe veszni. Nem is tudom, esetleg az éjszakai csend az oka? A tudat, hogy egymagam lehetek, vagy csupán a félelem borítja be, az élet által megtépázott lelkemet? Vajon a kialvatlanság borús szöveteinek béklyóiba szorító, recsegő és a valóságtól távoltartó kötele ez most rajtam, mely gúzsba köt? Mire gondolhattam, mielőtt bármi bekövetkezett?


Az utcai lámpák elmosott kontúrral rajzolták az ide vezető út, fekete masszává olvadó beton, monoton folyamát. És a hangok, ó a hangok, vagy csak az az egy, mely sugallt és utasítást adott, hogy ezt tegyem. Hova tűnt most ez a hang? Mi lett veled, ó Nagyúr? Mi ez a másik hang, ami lüktetve nyomja el az éjjeli óra kattogó taktusait? A szívem zakatolását hallom, és a tüdőmbe be- és a számon kiáramló levegő szapora fuvallatainak zaját. Miért térdepelek itt a konyhakövön? Miért nedves az arcom, talán most mostam meg? Nem… nem megmostam. Ezek itt a könnyeim. De miért sírna bárki egy ilyen gyönyörű, kellemesen hűs nyári estén, mikor a csillagok játékos fényei keresztülbújnak a város fényes fátyolán, és a hold is előtűnik a felhőkből épített várának komor ormáról. Csend van, és ez megnyugtat. Kevésbé érzem a gyötrelmet, ami eddig magába zárt. Furán ragad a kezem. Mi ez te jó isten, csak nem vér? Megsérültem? Hisz nincs rajtam seb, sehol. Ez nem is az én házam. Kinek a konyhájában állok véres kézzel, és könnyektől áztatott tekintettel? Miért vagyok ily szótlan, és hova lett a hang, amely ide vezetett megmondva mit tegyek? Biztos visszabújt az odujába, oda, ahol senki sem kíváncsi a véleményére, és ahol nyugodtan fortyoghat magában és tervezheti következő megjelenésének, következményekkel nem számoló, fel sem fogható, kibúvót és mentséget nem ismerő fortélyait.


De hol lehetek? Mi ez a hely, és miért ilyen ismerősek az illatok? Az előszobában talán majd válaszokra bukkanok. Ez a gyönyörű előtér, a bársonnyal borított lépcsőfokok egész az égig vezetnek. Hatalmas ez a ház! A gyönyörű festmény itt a falon egy pásztorlányt ábrázol, aki nézi, ahogy a juhok legelik a domboldalon a füvet. Milyen kár érte, hogy őket nézi, így az ember nem láthatja orcájára, mily elképzeléseket fest elméjének szertelen folyama. A bennem ébredő szépséges angyal helyett pedig akár egy ragyásképű torzszülött is lehetne. De még a korát sem tudnám így megmondani, tizenkét és nyolcvan év között valahol vidéken, vigyáz egy örökkévalóságig egyedül a kószáló nyájra, és senki nem ismerheti meg őt igazán.


Hol is tartottam? Ja, igen, hogy kerültem ebbe a helyzetbe?


A lépcsők olyan kellemesen, lágyan recsegve vezetnek az emeletre, szinte melléjük bújva, édesanyám esti meséi helyett, az ő hangjukat hallgatva szunnyadnék kellemes, álomtalan nyugovóra. Hmm, érdekes a sarki szobában ég a villany. Akadhat ott valaki, aki tudja a kérdéseimre a választ!


Ó, a könnyek azok az oktalan dögök, elmossák a világot és búval szennyezik az ember ábrázatát. Már emlékszem miért érkeztem ide oly sebesen, és hogy mit üvöltött a hang végig a fejemben. Ím, remegő térdekkel és zokogva állok most feletted, te áruló, szemét, szajha, te… szerelmem. Te, kiben mindenkinél jobban bíztam ebben az életben, és akire úgy éreztem mindenben számíthatok. Ezt teszed, elárulsz engem és erre kényszerítesz? Miért nem voltam elég én? Hiszen mindent, amit csak tudtam, megadtam neked, ha pedig kevésnek bizonyultam, miért nem szóltál, miért nem jelezted felém, hogy baj van? Miért kellett így lennie? MIÉRT?




– A bizonyítékok, tanúvallomások, és az ellene felhozottak alapján, vagyis a hirtelen felindulásból elkövetett többszörös emberölés, valamint a kiskorú és embertársai veszélyeztetésének vádjában a bíróság a vádlottat bűnösnek találta, és a hatályban lévő törvényeknek és jogszabályoknak megfelelően a kiszabható legnagyobb büntetéssel sújtja, azaz életfogytig tartó fegyházfogságra ítéli, melyet a holnapi naptól kezdődően köteles letölteni. A fellebbezésének lehetőségét a tettei súlya miatt határozatlan időre megvonom. A gyermeket a szociális védelem embereire bízzuk, akik lehetőségeikhez mérten, örökbefogadó szülőknél vagy árvaházban helyezik el addig, míg be nem tölti a tizennyolcadik életévét, vagyis nagykorúnak nem tekinthető. Kíván még mondani bármit az elítélt?


– Igen, kérem. Csak egyetlen gondolat. – A lányom szemében mérhetetlen gyűlölet, de mégis muszáj néznem minél tovább, ameddig csak ez a pillanat engedi, hiszen ez a két sötét barna szem és az ártatlan tekintete az utolsó, ami az élettel és a szeretettel összeköt engem. Az az elfojtott kétely, a rengeteg elnyomott félelem és az ostoba elképzeléseim, hogy miket is teszek majd azzal az emberrel, aki meggyalázta a világról és a szeretett és csodált nőről alkotott képemet, ide vezetett ebbe a székbe a rengeteg váddal és a szempárral, mely a szívem mélyéig furakszik és darabokra robbantja azt.


– Mint a fali óra a konyhában, úgy kattogott bennem is egy gondolat, mellyel minden éjjel eljátszottam, lefekvés után, még elalvás előtt. Mindig máshogy történt meg, de megszabadított a gyötrelemtől, és feloldotta a görcsös fájdalmat a szívemben. Valahányszor befeküdtem mellé, éreztem azt a gyomorforgató parfümöt, és legszívesebben lelocsoltam volna benzinnel, meggyújtottam volna, csak hogy eltűnjön az a pöffeszkedő illat. Nem tettem meg! Nem akartam, mert szerettem, és a rettegés attól, hogy végleg elveszíthetem őt, erősebb volt minden rossznál. Megbocsájtottam, amikor nem jött el a kislányunk balettelőadására. Elnéztem neki az elfelejtett évfordulónkat, a kimaradt vacsorákat, a külön töltött hétvégéket, és azt, hogy az éjszaka közepén ittasan esett haza minden további magyarázat nélkül.

Egy este aztán úgy döntöttem, hogy a felgyülemlett feszültséget a barátaim társaságával és némi alkohollal enyhítem. Ekkor láttam meg őt. A mosoly az arcán, akár egy égi híd kapuja, mely a mennyországba vezetett, s amely magával ragadott és elvarázsolt, feledtette az élet által ránk szabott terheket, és egy pillanatra többnek érezhette magát az ember szimpla, múló porhüvelynél. Egykor így tekintett rám is. Volt idő, mikor az én kezem szorította oly lelkesen, hogy belekékült, és az én arcom csókolta hasonló, forrón izzó szenvedéllyel. Kirohantam, és beültem a kocsiba. Csak ültem ott szótlanul, a dühöngő, dübögő vérrel a fejemben, és lihegve pöfögtem fel az alkohol és gyűlölet egyvelegét. Őrlődve magammal, a sorssal, az élettel, a múlttal és jelennel, ezzel az esztelen, érthetetlen véletlennel, burjánzó tébolyban és fortyogó haraggal meredtem a szélvédőre, és vártam. Nem tudnám megmondani mire. Végül teljesen magáévá tett a képzelet, és a józan ész hangjait felváltotta valami egészen más. A tiszta gondolatok elvesztek a lila köd által eltakart valóság és fantázia mezsgyéjén. Megtettem, amit heteken keresztül egy fakopáncs szüntelen lendületével, és fékezhetetlen akaratával csapdosva elmém egyébként is zabolázhatatlan világát, belső énem öntudatlan, ősi önmaga akart. Elvettem magamtól a gőg és irigység leplébe burkolódzott, az észérvek és megbékélés mögé rejtőzött érzést. A szerelmet. Mely egykor új értelmet adott mindannak, mit az egyszerű élet egy halandó vétkesnek adhatott, s amely a csodát hozta el, e romlott és elkényeztetett emberi világnak a lányunk lényében, aki a tiszta kezdet lehetett volna, egy szeméttel elfedett társdalomban, amit a belső vívódásom veszett kórsága elvett mindenkitől. Eme rettenetes cselekedetem után maradt, emlékeimből alkotott konklúzióm rövid manifesztuma:


Vigyázzatok emberek miként merengtek,

Mert a gondolat melegágya a tettnek!

Kis-Tóth Gyula

0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése