Eszmétlen történet (vers)



Eszmétlen történet


Történetünk kezdetén e lény

Nem volt csupán elképzelt remény,

Tettre sarkallt, tűzként izzó vágy,

Szabadságra szomjazó erény.


Mi lett eme álom eredménye?

Mit hozott e lény örökölt kénye?

Lesz-e végül bármi változás?

Megmarad-e tiszta, jámbor énje?


Elmesélem oly szabad ajakkal,

Amin lakat csüngve lógadoz,

Néma kézjegyű szavakkal,

Ami csak vakon irtózatos.


Láttam egyszer, hol volt, hol nem, régen.

Varjat szónokolni vad virágos réten.

Azt rikácsolá: „Én jobb vagyok!

Terményt aratni csak én tudok!”


Nagyszám csürhe gyűlt köréje.

Irtózatos volt erélye,

Mellén úgy dagadt erénye.

Egyre járult mind eléje.


„Most, hogy mind az ördög elment.

Most én, minden hájjal megkent,

Mind a marhát megjutalmazom,

Mostantól értetek dolgozom!”


Szárnyra kapott szabad gondolata.

Fülbe mászott minden egyes szava,

Belibbent az ablakon, bekúszott a réseken,

Megjelent az égre írva s varjak vájta véseten.


Mire kettőt pislantott az ember,

Azt látta, hogy mind az állat felkel.

Marha gulya ver tanyát a várban,

Minden póznán varjú fészkel,

A nyáj bégve masíroz az utcán,

A sok disznó közberöffen kurtán:

„Két láb jó, de négy láb jobb.

Két láb jó, de szárny a legnagyobb!”


Marhák gyűltek köréjük,

Varjak szálltak rájuk,

Rikácsolva kántálták

S csapdosták a szárnyuk.


Ha nem saját szememmel látom mindezt,

Biz’ nem hittem volna, hogy igaz lehet,

Ahogy egy apró varjat a sok barom

Éljenezve vállra vett:

„Éljen urunk! Éljen a mi megváltónk!”


S mint ahogy a nagykönyv írja azt,

A tömjénfüst buzdítja az igaz’t,

De részegítve kábítja a gazt!


Ékes szavú madárkánk így járt.

Trónusához gyűlt a dalos párt,

Messze zengett talmi énekük,

Varjat istenítő vak hitük.


Teltek múltak a hetek,

Forogtak a kerekek.

Elme rejtekén a vágy

Megszülte, ki eretnek.


Varjúnk azt találta ki,

Ha nem leszen más, aki

Ellent mond igazának,

Urasága kényének,

Állatai mellé állnak,

Nem lesz kérdés népének,

Mely ritmusra ropja táncát,

Kinek hátán törjön pálcát,

Kit nevezzen vezérének,

Honfitársnak, a népének.


Sokan keltek útra, látván,

Dühtől fűtött zsarnok arcát.

Hitetlenül, zsongva, kábán

Lesték hazug trágár harcát.


Barmok baromságait

Barom fiak köpték,

Baromfik csipegették,

Majd a falra kenték.

Nem látott a város

Annyi barna foltot,

Amennyit a dalos párt

Az utcára hordott.


Páva párok pózoltak

Menyét csendőr mellett,

Vihogva fotózva le,

Mit a macska ellett.

Nem számított élete,

Nem számít halála,

Nem számít, hogy dolgozott,

Nem jár érte hála.

Nem érdekel senkit,

Csak a színes páva

Megkapja a képet,

Min szomorú árva

Reszketve világra

Jőve, jövőt látva

borzong, hisz’ megérzi,

Mi vár reá holnap,

S mi vár mindazokra,

Akik koplalhatnak.


De minden szép és minden jó.

Egységben a béke!

Mindegy, hogy ha romba dől,

Mi megyünk előre!


Érdekes az irány. Hisz’ hogyan mennénk hátra?

Az idő előre visz, így lett kitalálva.


Vakon bíztak benne,

Akár messiásban,

Mint az éhes harcsa

Feneketlen tóban.

De csak süllyed, süpped,

Sötét karja tárva,

S nem látja meg mind azt,

Mi odalent várja.

Az ígéret húzza

A szebb világ felé.

Kár mondani bármit,

Hiába állsz elé.

Károgásban színjeles,

Szólásban igen heves,

Tudást messze kerüli,

Irigységet ismeri.


Erre apellált az ész,

Ehhez nyúlt a tollas kéz.


Varjúnk vára rejtekén

Szemlélte a dombokat.

Elmerengett erején,

Hessegetve gondokat.


Elcsendesedett harca.

Beesett vidám arca.

Pedig kincstára mélyén

Gyarapodott a sarca.


Termő földek üresen.

Búzatáblák füvesen.

Réti sasok éhezve,

Szemük villant tüzesen.


Mert biz’ látták a határt,

A végtelen dús hektárt.

Gazdag mezőn préda élt,

Minden, mit varjú igért.


Átszálltak a határon,

Vadásztak és figyeltek,

Remélve, hogy egyszer majd

Hazájukba térhetnek.

De nem látszott változás,

Nem csökkent az áldozás.


Azt, amit a dalos párt

Küzdelmével generált,

Azt, az elszenvedett kárt

Helyre hozni nem lehet.


Szerencsére varjúnk pártja

Elveti a restséget.

Azon nyomban kitalálta,

Hogy űzze a kétséget.

Rábökött a többi gazra,

Ki hatalmát orozhatja:

„Ők a rosszak, gonoszak!

Hinni bennük árulás!

Mert amit azok akarnak,

Az bizony nem áldomás!”


Gyűlöletre építették házukat.

Rettegéssel mérgezték a torkukat.

Tábort vertek lelkek magányába,

Kételyt vetettek a talajába.


Eközben a világ fénye nem vetült e vidékre,

Hideg árnyék homályában hagyatkoztunk kényére.

Kedvében jártak az ökrök, bővült a barmok háza,

Ezzel egyidejűleg szökött fel a világ láza.


De nem baj mert seregei

Igen-igen okosak.

És baráti jobb kezei

Igen-igen szorgosak.


Kakasai kapirgáltak,

Halmaik csak nőtön nőttek,

Kincsnek hitt vagyonuk egyre

Több és több és több lett!


Mindeközben ágon, végen,

Túl a vár falán, vidéken,

Hol egerek nyomorognak,

Hol farkasok éhen halnak.

Ott a szajkók csőre tárva,

Szajkózta szédítő szavát,

Félelmet csempészve szívbe,

Csepegtette undorát.

Körmönfont, rövid címekbe

Sűrítette igazát:


„Két láb rossz, de négy láb jó!

Két láb rossz, a szárny az szárnyaló!”


Négy omló rendelőre

Egy bagoly jut ügyelni.

Fiainknak jövőre

Faiskolát kell nyitni.


Távozott, ki értett.

Szégyelli, ki nem tett.

Átkozza, ki nézi,

Hisz’ mindenki érzi,

Ahogy hazánk lelke

Utolsókat rúgja.

Múltunk szép emléke

Rongyos, szakadt gúnya,

Megtörve borulnak

Palástjai reánk.

Ideje levetni,

Mit a sors szabott ránk!


Ím, hát mégis megérem,

Hogy mindezt elregélem,

S remélem meg látja az,

Kinek más nem nyújt vigaszt!


Kedves madarunk végtére

Nem lehet két féle.

És mi talán tudtuk ezt,

De így tesz, aki hinni kezd.


Hiába volt tolla tarka,

Hiába volt díszes farka,

Hiába csengett a hangja,

Hiába volt más a rangja,

Rosszul látta mind a balga,

Nem varjú volt, hanem szarka.


Kis-Tóth Gyula, 2022

0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Mit hörög itt ez a görög, te? Azt hörögi a görögje, Torkán akadta a gereblye. Torkán? Az meg, hogy lehet? Elvette a telkemet. Telekért torokra? Csaptam én a karokra, De óbégatott a szentem, Így a nyel

Szóra nyitnám ajkamat, de nem lehet, csupán gépelhetek. Bús borúban bandukolva bégetek. Nézem képernyőmre festett képemet. Messze száll az ódon szabad óhaj, megfogant, s elillant. Balladai homályában

Karantéma Feldobom a lábam, hisz nincs semmi dolgom, Elűzte a fránya vírus minden földi gondom. Szabadokká váltunk, ki-ki nyugalomban, Fölhalmozott javainkon élve nyomorunkban. Mítingre kő’ mennem, ke