Este eme elme nem ereszt

Egy fény suhatag, mely éjjel szárba szökken,

Vérből, földből, fagyból csak úgy tovaröppen.

Merengve a rengő, mennyi pilácsokon,

Nesztelen, esztelen, csak úgy tovaoson.

Nem gondolván bele mi vár reá holnap,

Magányos csendben egy másvilágba baktat.

Ezernyi kérdésre keresi a választ,

Engem kérdez, nem ereszt, szüntelen fáraszt.

Mennék már messze, szállnék, mint por a szélben,

Fejlődve, mint történet egy szóbeszédben.

Elvonulva távol időtől és tértől,

De már nem is látok a napfelkeltétől.


Kis-Tóth Gyula