C’est la vie (novella)


A napkorong vörösen izzott az égen. A homokdűnékre egy árva árnyék sem vetült. A szél is csak forróságot és érdes port cipelt magával. Ali egyre nehezebben lélegzett. A feje köré tekert kendő már csontszárazra sült, és az izzadsága sem enyhíthetett szenvedésein, mivel már nem volt mit kiizzadnia. Ajkai cserepesre száradtak, nyál híján csak imitálta a nyelést, hogy szervezete ne adja fel a küzdelmet. Előkotorta kulacsát, kipukkasztotta belőle a kupakot, és a magasba emelte, de az utolsó cseppje sem neki jutott, a Nap tüze gőzzé változtatta egy szemvillanás alatt.


Mikor a dombokra felfelé tartott, remény szállta meg a lelkét, csak hogy a csúcsra érve, a körülötte megdermedt homoktenger végtelennek tetsző hullámai elűzzék azt egy pillanat alatt.


Térdre rogyott. Lábát égették a szúrós, forró szemcsék. A távolban valami derengett.


„Délibáb? Biztosan! Ugyan, hogy kerülne ide épp egy hordókkal megrakott teve? A semmi közepén vagyok, sőt!, a semmi után sokkal! Bármerre indulnék is tovább, az út a semmibe vezetne.”


A teve megállt. Mintha legelni kezdett volna valamit.


„Azért csak megnézem én magamnak ezt a tevegyereket!”


Összeszedte megmaradt erejét, és nekiindult. Olyan volt, mintha minden egyes lépésére a teve is egy lépésnyit távolabb kerülne. Mint egy rossz álom, amiben az ember megpróbál belekapaszkodni a kiutat rejtő ajtó kilincsébe, de az egyre hátrébb húzódik a folyosón.


„Egy folyó!”


A teve mögött fényjátékot idézett a táncoló vízfelszín.


„El se’ hiszem!”


Szaladni kezdett, bár lehet, ez erős kifejezés az általa végzett mozgásra. Mondjuk inkább úgy: sietősen bukdácsolt.


Elhaladt a teve mellett, aki rá sem bagózott. Ali érezte a hűs, párában gazdag fuvallatokat. Úgy döntött, megmártózik. Elképzelte, ahogy a hideg nedvet beszívja ruhája, bekeni bőrét, ő pedig még levegő helyet is az édes folyadékot issza. Elrugaszkodott, és belevetődött a vízbe.


Puff!


Krákogva prüszkölt és tüsszögve köhécselt.


„Allah nevére! Mi féle förtelem ez?”


Ali pofával a homokba fúródva hevert. Kiterült. Úgy tűnt a teve vihog a háta mögött, de mire feltápászkodott, hogy jól megmondja a magáét az állatnak, annak már nyomát sem találta.


„Remek! Megtréfált ez az átkozott sivatag!”


Leporolta ruhájáról a homokot, ezt követően ugrálva igyekezett kirázni a résekben megrekedt szemcséket.


Mire tudata visszavándorolt a helyére, rájött, hogy ez a kis kalamajka elég volt ahhoz, hogy elveszítse az eddig tartott irányt. Hunyorogva kémlelte a napot. Próbált visszaemlékezni:


„Merre is kéne lennie tőlem? Balra? Vagy netán jobbra?”


Nem tudta eldönteni, így hát visszagyalogolt jó száz métert, hogy a lábnyomokból kiderítse, merre tartott. Igen ám, de a szél már elsepregette azokat.


Bosszankodott egy sort, majd a fejét vakarta.


„Most mitévő legyek? Várjam be az éjszakát? Akkor a csillagok megmutatják, merre menjek. De addig itt várni tétlen... Hát felforr az agyvizem!”


Úgy döntött, habár csak alibi gyanánt, de tovább folytatja az útját.




Az est jeges fuvallatokkal érkezett. Ali a csillagokat méregette.


„Aha! Igen. Az ott balról, kettővel a nagy izé alatt. Az, amelyik olyan veszett mód villog. Ja, nem. Az csak egy repülő... Akkor még egyszer!”


Nagy nehezen kisakkozta az irányt, azután újból nekivágott.


Dideregve caplatott. Kezét keresztben a mellkasához szorította, igyekezett a ruhái közt rést sem hagyni, de még így is érezte a fel-feltámadó, dermesztő szelet.


Dombra fel, és völgybe le. Egyiken a másik után verekedte át magát.


Szemhéja kezdett elnehezedni, helyenként úgy érezte, alva jár. Minden egyforma volt, mintha nem is előre haladt volna, csak ugyanazon a két dombon sétálgatott volna fel- s alá. Jártában aludt, de még álmában is a végtelen dűnék kísértették. Egy idő után, már nem tudta, mi valós és mi képzelt.




Végül a narancsban feloldódó, egyre kékebb égbolt újra támpontul szolgálhatott.


„Ez a valóság! Ilyen szépet csak Allah teremthet. Az én fantáziám ehhez édes kevés!”


Lábai már alig bírták a fárasztó gyalogtúrát. Mikor a napkorong előbújt a dombok takarásából, megcsillanó sugarai elvakították Alit, aki a szeméhez kapott, lábai összeakadtak, és lebucskázott az egyik dűne oldalán.


Köhögött egy sort, aztán megpróbálta kiköpni az ínyére ragadt homokot. Ez porzó szájjal nehezebb volt, mint gondolta.


Szemei szúrtak a szárazságtól, de ahogy felült, valamit mégis látni vélt letapadt szemhéjainak résén keresztül: a dűne tetején valaki állt. A Napot épp eltakarta, így csak sötét kontúrját látta Ali. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, a tarkójában bizsergett, valahol a félelem és az izgalom között.


Fel akart állni, hogy felhívja magára a figyelmet, de nem tudott. Lába térdig belesüppedt a homokba.


Mikor jobban felegyenesedett, a homok derékig elnyelte.


„Futóhomok!”


Igyekezett megkapaszkodni valamiben, bármiben... De már késő volt. Körülötte a homokszemek, egyik a másikat követve moccant meg.


Mire ráeszmélt, hogy egyedül nem boldogul, hogy ideje segítségért kiáltania, addigra az ismeretlen alak eltűnt a dűne tetejéről. Ali egyedül maradt. A sivatag pedig szépen, lassan bekebelezte őt.


Nagy levegőt vett, és imádkozni kezdett, hogy a homok ne egy mély barlangba ömöljön, mert akkor a fulladás helyett, a gravitáció végez majd vele. Persze megfulladni sem szeretett volna – de mit is mondhatnék: a pánik közepette ennyire futotta.


Majd fél perce zubogott lefelé, amikor tüdeje elkezdte szorítani mellkasát. Szíve és agya egyszerre lüktették: »Oxigént akarunk! Most!«


Ali kitartott. A túlélés reménye még ott lebegett lelki szemei előtt, de az életben maradáshoz nem szabadott levegőt vennie. Muszáj volt küzdenie magával!


Már egy perc is eltelt, és Ali kezdte feladni, elfogadni, hogy itt a vég. Ám szerencséjére a sors nem így rendelkezett. Lábait eleresztette a homok, ez a megkönnyebbülés néhány másodpercet követően fejét is elérte.


Zuhanni kezdett.


Nem merte kinyitni a szemét. Minden olyan gyorsan történt. Érezte a súlytalanságot, agya mintha bebódult volna, szíve hevesen kalapált.


Hatalmas csobbanás.


Egy hideg vízzel teli medencében landolt. Egy másodpercre elveszítette eszméletét. Amint magához tért, kezeivel csapkodni kezdett. Nem bírta tovább. Levegőt kellett vennie: tüdejét azonnal feltöltötte a hideg lé. Nehezen, de elvergődött a vízfelszínig. Minden erejével azon volt, hogy tüdejéből kipumpálja a vizet, és végre levegőhöz jusson, egy apró buborékhoz, amitől agya újra működőképessé válik.


Fuldoklott.


A távolban észrevett egy kicsiny fénysugarat. Igyekezett afelé evickélni. Karjai vadul csapkodták a vizet, lábaival még kettőt tudott rúgni, mielőtt egyik a másikat követve görcsbe rándult. Kis híján újra elmerült, de sikerült megkapaszkodnia egy kiálló szikla peremében. Kikecmergett a vízből, azután elterült a kemény sziklán. Az oldalára fordult, és a tüdejében rekedt maradék nedvet is a földre köpte.


Sebesen itta a levegőt, közben hörgött és krákogott. Tekintete a feje felett lebegő semmibe meredt. A barlangot szinte kézzel fogható sötét töltötte ki. A víz cuppogott még egy darabig, amíg vissza nem nyerte háborítatlan alakját, ezt követően azonba semmi sem maradt körülötte, csak a síri csend.


Összeszedte magát, és talpra állt. A távolban valóban világlott egy pirinyó folt.


„Messze van? Talán a kijárat? Vagy közel, és csak egy kis rés?”


Nem tudta mi lehet, de mivel más lehetőséggel nem kecsegtette a vakság, úgy döntött, közelebbről is szemügyre veszi. Lépett egyet előre: talpa a nedves kövön megcsúszott, akár korcsolya a jégen, épphogy fenékre nem esett. Egyből megértette, hogy így nem jut semerre. Jobbnak látta, ha négykézláb próbálkozik.


Lassan, de biztosan haladt előre, és a fény egyre nagyobbra nőtt.


Negyedórányi kúszás-mászás elégnek bizonyult ahhoz, hogy elérje célját. A nyíláson keresztül egy terembe jutott. Terem, már ha nevezhetünk így egy sziklákkal és kvarcokkal díszített, kupolás, földbe vájt lyukat.


A fényforrás maga a Nap volt, a plafonon keresztül surrant be, elűzve Ali szeméből a vakságot.


„A belmagasság... hát, maradjunk annyiban, hogy a repedésen át biztosan nem fogok kijutni.”


Körbelesett, de nem látott egyéb járatot, rést vagy alagutat, csupán azt, amin ő maga érkezett.


Leült az egyik sziklára. Ha maradt volna ereje és folyadék a szervezetében, akkor elsírta volna magát, de így kiszáradva, félholtan, csak bambán bámult maga elé.


A percek baktattak, bandukoltak előre fáradhatatlanul. A fénysugarak szinte észrevétlenül vándoroltak el a terem közepéről.


Elérkezett a dél, amikor a Nap a legmagasabban tanyázik az égen. Valami megcsillant Ali szeme előtt. A sugárnyalábok egy oltárnak csak igen nagy jóindulattal nevezhető, tégla alakú sziklára vetültek, amin egy különös tárgy feküdt.


„Ezt nem hiszem el!”


Felpattant. Visszatért az életkedve. Odarohant az „oltárhoz”, hogy szemügyre vegye a tárgyat. Egy ósdi lámpás volt az, aminek rézborítását szemlátomást megviselte az idő, tekintve, hogy szürkészöldre festette annak oldalát.


„Hát sikerült!”


Keze remegett, mikor érte nyúlt. Ebben a remegésben benne volt minden: a fáradtság, a félelem, de már a remény is, az ismét megcsillanó remény. Kézbe vette. Fejéről letekerte a kendőt, és óvatosan megdörzsölte vele a lámpás oldalát. Az oxidréteg egy része lepattogzott, de más nem történt. Ajkai csüggedten borultak alá. Visszatette a lámpást.


Jeges fuvallat csiklandozta meg a tarkóját. Elfogta az érzés, hogy nincs egyedül. Megfordult. Mivel az éles fénytől semmit sem látott, ezért lépett egyet előre. Megérzései nem csaltak. Ahogy kilépett a vakító fénynyalábból, egy alakot pillantott meg. Termetre hasonlított arra, akit még a felszínen látott.


Az alak háttal állt. Rongyokba volt csavarva, de nem olyasmi rongyokba, mint Ali... Régebbi, olcsó, koszos vackokba. Fején csuklyaként még több rongyot viselt.


Az alak egyszer csak megfordult. Ali majdnem hanyatt vágódott a döbbenettől. Egy tetovált arcú férfi volt az. Szemei kéken izzottak, de nem a fényben, hanem úgy önmagukban, mint két haldokló csillag. És vigyorgott! Igen, nem egyszerűen mosoly vagy fintor rajzolódott ki a fekete mintákkal pingált arcon... Vigyorgott!


Meghajolt, és mint a motolla pörögni kezdett a nyelve:


– Üdvözöllek, ó, Nagyúr! Te, ki eljutottál a világ eme eldugott szegletébe, s megérintve szállásom, életre hívtál engem, velem együtt megidézted erőm és hatalmam, melyet szolgálatodért cserébe ajánlok fel három kívánság formájában.


Legyen óhajod számomra parancs, s a világnak való,

Lehetsz gazdag, híres, jótevő, vagy akár alávaló,

Mindegy mi az álom, biz’ igazzá teszem,

Csupán azt kívánom, ezt vésd alá sebesen!


Egy tekercset húzott elő, és egyik végét szorosan markolva a földre dobta a gurigát. Fémhengere csörömpölve gurulni kezdett, elsüvített Ali lábai közt, majd az „oltárnak” csapódva megállt.


„Jó hosszú papiros.” – jegyezte meg magában Ali, miközben az apró betűket vizsgálta rajta.


– Mindent itt találsz, mi feltétele óhajodnak.

Mi kérdés felmerülne, választ itt megírnak.

Légy vele belátó, s bölcsen forgasd pennád,

Ha beleegyezel, aljára nevedet írd hát!


Ali már épp jelezni akarta, hogy nincs nála toll, amikor megpillantotta kezében a díszes írószerszámot.


Arca kivirult.


Anélkül, hogy végigfutotta volna a tetemes mondatok hadát, aláírta a tekercset. A furcsa szerzet feltekerte, megvizsgálta az aláírást, elnevette magát, majd felkiáltott: – Helyes!


A tekercs, mint a kámfor eltűnt a kezéből.


– Meg is volnánk a kötelező formaságokkal.


Közelebb lépett Alihoz, és beletolta ijesztő képét az arcába.


– Én Dzsinn vagyok. Szólíthatsz Dzsinnek vagy Dzsinninek, esetleg Dzsinának, igen... talán még azt sem bánom, de Dzsinndzsának ne, azt nem szeretem. Nos, mi az első kívánságod?


Ali törökülésbe ült, és elkezdett valamit írni az ujjával a padlón pihenő porba. A dzsinn megvárta, míg befejezi, majd közelebb hajolt, és felolvasta az irományt:


– „Azt kívánom, hogy tudjak beszélni!”


A dzsinnek elkerekedett a szeme.


– Te... Te néma vagy?


Ali vidáman bólogatott.


– Ez néma... – csüggedten huppant le az egyik sziklára.


Ali kérdőn nézett rá. Nem értette, mi a baj.


– Ne nézz rám így! Elolvastad egyáltalán a felhasználási feltételeket?


Ali megrázta a fejét.


– Miért nem? Bele van írva, hogy csak akkor teljesülhet a varázs, ha azt hangosan és érthetően kimondod. Nem leírod, elképzeled, lerajzolod vagy elmutogatod... Kimondod! Érted?


Megragadta Ali nyelvét, kihúzta szájából, és a torkát kezdte vizsgálni. Ali vadul kalimpált kezeivel.


– Hörögni sem tudsz? Susogj csak egy kicsit, mint a kígyó vagy mint szűk résen a szél!


Ali megpróbált valami hangot kicsikarni magából, de nem sikerült. Szomorkodva leült a dzsinn mellé.


Mutatóujjával újabb szöveget pingált a földre: „Akkor, most mi lesz?”


A dzsinn megveregette a vállát, és a sötét folyosóra pillantott.


– Várunk...

0 hozzászólás