C’est la vie (novella)


A napkorong vörösen izzott az égen. A homokdűnékre egy árva árnyék sem vetült. A szél is csak forróságot és érdes port cipelt magával. Ali egyre nehezebben lélegzett. A feje köré tekert kendő már csontszárazra sült, és az izzadsága sem enyhíthetett szenvedésein, mivel már nem volt mit kiizzadnia. Ajkai cserepesre száradtak, nyál híján csak imitálta a nyelést, hogy szervezete ne adja fel a küzdelmet. Előkotorta kulacsát, kipukkasztotta belőle a kupakot, és a magasba emelte, de az utolsó cseppje sem neki jutott, a Nap tüze gőzzé változtatta egy szemvillanás alatt.


Mikor a dombokra felfelé tartott, remény szállta meg a lelkét, csak hogy a csúcsra érve, a körülötte megdermedt homoktenger végtelennek tetsző hullámai elűzzék azt egy pillanat alatt.


Térdre rogyott. Lábát égették a szúrós, forró szemcsék. A távolban valami derengett.