A világ egy bujdosó szemében (novella)

Frissítve: 2021. nov. 18.



– A világ határát úgy tudnám meghatározni, hogy addig terjed, ameddig az ember már megismerkedett vele személyesen. Tehát nekem, a kis világom a világégés után ezek szerint nem más, mint a templom negyedtől a sarki szupermarketig terjedő rész, hiszen az új világból ennyit tudtam magamnak felfedezni. Érdekes, csak álmaimban mutatkoznak meg a múlt fátyolba burkolódzó emlékei. Családom, illetve barátaim arcát már részekben is alig vagyok képes felidézni magam előtt. Megváltozott a világ, legalábbis a templomtól a sarki áruházig, az biztos, hogy megváltozott. Egyszerűen, ha akarnám, se tudnám összehasonlítani a mostani értékeket az akkoriakkal. Abban az időben talán már semminek sem maradt értéke, és csupán képmutatásból vagy a beilleszkedés miatt tettünk úgy, mintha érdekelt volna minket valami. Na, de ha így volt, ha foglalkoztunk bármivel is, miért nem érdekelt senkit az, ami evidens módon ott lebegett a szemünk előtt? Miért nem voltunk képesek felfogni a súlyát, és annak mértékének megfelelő reakcióval lépni fel ellene? Talán csak nem akartuk látni, vagy egész egyszerűen tényleg nem érdekelt senkit? Gondoltuk: „Majd lesz, aminek lennie kell, én egymagam úgy sem fogom megváltoztatni a történelem menetét.” De ha mi nem, akkor ki tehette volna? Van értelme hibáztatnunk bárkit azért, hogy ilyen mély csöbörbe taszítottuk tulajdon fajtánkat?


Igazából mindegy is, hogy ki, mikor, miért és hogyan juttatott idáig bennünket, csak az a mérvadó, hogy itt vagyunk. Küzdünk és túlélünk, ameddig lehet. Aztán majd… Ki tudja… Talán újra kezdjük, és megint ide jutunk, vagy kicsivel tovább, hogy majd a következő ciklus újra végigélje és tapasztalja azt, amit már mi is. Lehet, hogy itt van a kocka elvetve! Kezdődött egy almával, és véget ér a végtelen ciklikus halandósággal. Hiszen erre rendeltettünk. Élünk és meghalunk. Eszünk, székelünk és nemzünk, de mindenek felett gyilkolunk, az élet kioltása ugyanis olyan erővel ruház fel minket, amit csak egy isten mondhat magáénak. Permanens döntést hozhatunk egy általunk kiválasztott lénnyel szemben. Néha már nem is érdekel bennünket miért. Egyesek élelemszerzés céljából, mások azért, hogy ne őket egyék meg, és vannak, akik szimplán csak azért, hogy érezzék, többet érnek, mint mások.


Halk nyögések hallatszottak, melyek a sötét folyosón tompa visszhangként folytak szerte. Amos rászorította a kezét az álarcot viselő támadó szájára, majd óvatosan körbepásztázta a helységet, végiggondolta a lehetőségeit.


– Most azon tanakodsz, hogy miért beszélek ennyit, és vajon van-e kiút innen a számodra. Ha megragadhatnád a kést az övemben lévő reteszben, vagy ha ki tudnád rántani a pisztolyt a tokjából. Na de felvan-e húzva? Ki van-e biztosítva? A kés vajon éles-e? Nem egyszerű; nem igaz? Amikor az embernek csak egy választása marad, és az életet vagy halált jelenthet.


A folyosó egyik ajtaján csörömpölés és hörgések keresztülszűrődő hangja törte meg a halk monológot. Mindketten ijedten, lélegzetüket visszafojtva meredtek az ajtóra.


– Tudod, a titka, hogy még mindig élek, egyszerű. Mindig felteszem magamnak a kérdést: Érdemes ezt megtennem? Mennyi az esélye a sikernek, és mennyi a bukás kockázata? Nos, a mostani helyzetünkben cimbora, a harmadik legfontosabb, ami miatt te most béklyóid fonataiban fulladozol, én pedig feletted térdepelek prédikálva, sületlenségnek tűnő, számodra talán értelmetlen dolgokat. Egyszerűen csak számolok mindazzal, ami megeshet, és ami már megesett velem. Igyekszem arra is gondolni, mit tennék én, és mi az, amit biztosan nem.


Újabb hörgések és csörömpölés hallatszott, majd egy nagyobb durranás, azután ismét síri csend lett.


– Nos. A kérdésem csak annyi feléd kedvesem: Ketten jöttetek, vagy többen? Most leveszem a szádról a kötést. Ha ordítasz, elvágom a torkod, ha belém harapsz, kapsz egyet a két szemed közé! Szóval, ezen közleményemet figyelembe véve, kérlek, hogy válaszolj halkan, érthetően és artikulálva.


Kiszedte az átnedvesedett kendőt a támadó szájából, mire az köhögni kezdett. Amos megragadta a fejét, és a hangtompított pisztoly hideg csövét a lány homlokához nyomta.


– Ketten, vagy többen?


A lány remegő hangon, könnyeivel küzdve, rekedten hebegte: – N... né… négyen. – Lehunyta szemeit, és várta a megváltó halált, de Amos nem húzta meg a ravaszt. Lágy mozdulattal visszatömködte szájába a rongyot, majd leragasztotta azt. Felállt, lehunyta szemeit. Igyekezett összeszedni szerteszaladt gondolatait. Nagy levegőt vett, amit szépen lassan engedett ki tüdejéből, közben figyelmesen hallgatta az épület minden rezdülését. A félhomály és a dulakodástól felgyülemlett por nem segítette látását, de tudta, hogy épp ennyi előnyt jelent számára a közelgő veszéllyel szemben. Egyet hátra lépve már bent is állt egy apró szertárban. Óvatosan résnyire becsukta annak ajtaját. A pisztolyt kibiztosította, és vállával a falnak támaszkodva, halkan lélegezve kémlelt az ujjnyi résen keresztül.




A nap már alig fénylett, mikor vaskos léptek és fémes csörgés terítette be az álomra szenderülő folyosót. Egy kevlár mellvérttel és automata lőfegyverrel felszerelt, köpcös ember lépett oda a lányhoz. Fegyverét a hátának dobva leguggolt, hogy segítsen a megkötözött túszon.


– Mázlid, hogy ennyivel megúsztad! Járom nem volt ennyire szerencsés.


Amos óvatosan kinyitotta az ajtót. Halk pukkanás hallatszott, és a talpig felfegyverzett katona elernyedve a leányra rogyott. A lány még látta a lebucskázó férfi tekintetét, és a homloka helyén vájt méretes sötéten tátongó, vöröses lyukat. Idegesen rángatózni kezdett, és nekivetve magát a padlónak, megpróbálta megszerezni a férfi vállapjába tűzött dobókések egyikét.


Amos gyorsabb volt. Kikapta a három dobókést, és gyors, de meglepően halk léptekkel elindult a folyosó részeket elválasztó ajtóhoz. Hirtelen leguggolt. Úgy helyezkedett, hogy a fakeretes ajtó ablakából ne lehessen észrevenni őt. Ebben a pillanatban odalépett egy szemüveges, katonatisztnek kinéző férfi. Keresztüllesve az ablaküvegen meglátta a vergődő lányt és a mellette mozdulatlanul heverő katonát. Tokjából előrántotta pisztolyát, és egyetlen csapással belökte a duplaajtó egyik oldalát. Elindult a lány felé, aki próbálta figyelmeztetni a veszélyre, de késő volt. A tiszt egy szinte halhatatlan suhanást követően megmerevedett, tekintetét a lányra szegezve, szótlanul, mint egy zsák zuhant el, és az eltelt órák folyamán leülepedett port, egy nagy puffanás kíséretében ismét a folyosó légterébe engedte, mintha csak megpihent madárkák röppentek volna fel az avarból, hogy felderítsék a parlagon heverő szántót.


A lány hanyatt vetette magát, és elkezdett zokogni. Amos a maradék két dobókést a táskájába rejtette. Komótosan sétált a lányhoz. Leguggolt mellette, és a tiszt tarkójából egy erőteljes mozdulattal kirántotta a kést. Nadrágjában először az egyik, majd a másik oldalát finoman tisztára törölte. Leült, és a lány fejét az ölébe helyezte. Az arcán a könnytől sárrá vált por miatt Amos egy pillanatra megsajnálta őt.


– Tudod, a templomtól a sarki áruházig elég kemény az élet. Bár nem ismerem még csak az én kis világomat. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Habár, az is igaz, hogy az én világomat viszont elég jól ismerem. Azért érdekes a sors, mert ma nem is ide akartam jönni, de lemerült az elemlámpám, így nem igazán mehettem sötét helyre gyűjtögetni. Talán ez volt megírva. Így akarta a sors! Vagy csak éppen nincs nyerésben a csillagzatotok...


Amos hangosan elnevette magát, de szinte azonnal abba is hagyta, mintha hirtelen minden emóciót kikapcsoltak volna nála, az arcáról eltűnt minden érzelem. Belenézett a lány szemébe, és így szólt: – Vagy csak szimplán nem érdekelt senkit.


A kést zsebre rakta, felállt, és elindult a kijárat felé. Rá sem pillantva, a tokjából kikapott pisztollyal keresztüllőtte a meggyötört lány arcát. Némán baktatott, maga mögött hagyva a vér, puskapor és az állott levegő émelyítő egyvelegét. A csendet csak a pisztolyból kivetődő hüvely csengő pattanásai szakították félbe, míg a szétfolyt vér hozzá nem tapasztotta a berepedt padlóhoz.


Kilépett az ajtón a friss levegőre, és útnak indult, hogy a naplemente kíséretében e hosszú nap után végre megpihenhessen nyugodt menedékében, saját világában, mely a templomtól a sarki áruházig tart.

0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése