Lelkem panasza

Mint a cím azt már előrevetíti, ez egy kissé kifakadós, patetikus blog lesz.

Miről is lesz szó?

Nos, az életről, a nehéz döntésekről, áldozatról és a jövőről.


Az elmúlt két év, életem legnehezebb, leggyötrőbb, de legszebb és talán legsikeresebb éve volt. Tavaly ötször kellett költöznöm, kicsesztek velem a munkahelyemen, és végül ágrólszakadtként kolonckodhattam mások nyakán. Most a holmim egy része egy raktárban pihen, én pedig egy táskából élek, felfújható matracon alszom (amitől már ki van a derekam) és itt dolgozom:




(Nővérem e két képre csak annyit reagált: "Wooow, sosem gondoltam volna, hogy egy csukott ajtót ábrázoló egyszerű képnek ekkora mondanivalója és mély jelentése lehet")


De van tető a fejem fölött, meleg étel a bendőmben, finom zöld teát kortyolok (amitől gazdagnak érezhetem magam, imádom!), és nem szenvedek hiányt törődésben és szeretetben. Mindezt drága családomnak: édesanyámnak és nővéremnek köszönhetem.


Ráadásul, kiadtam az első könyvemet! :D Ugye, azért az sem mindennapi? :)


Szegény vagyok?

Mondhatni, nincstelen. :D Bár gazdag a magam módján.

De magamra vethetek, hiszen én választottam ezt az utat. És higgyétek el, azt, amit én csinálok, máshogyan nem is lehet.

Feladtam a megélhetésemet?

Egyelőre.

És miért?

Hogy megtegyem azt, amire születtem, és alkossak. Most volt itt az ideje, hogy mindezt megpróbáljam, és ha mindaz, amit nyerhetek vele puszta tapasztalat csupán, már akkor is megérte, mert megváltoztatta az életemet.


Most azért vagyunk itt, hogy kiírhassam magamból a feszültséget.

Milyen feszültséget?

Helyezd magad kényelembe, és figyelj! :)


Meghasonlottam. Feladtam mindent, hogy írhassak, ám nincstelenül, egyedül boldogulni, ebben a különös világban olyan, mint vakon bolyongani egy köd lepte végtelen labirintusban, amiben néha ugyan felfedi szemem világát a kisütő a nap, de többségében csak tapogatózom és reménykedek.


Pénz híján mindent nekem kell csinálnom, és ez az állandó minden csinálás szétszabdalja az elmém és a lelkem. Hol webfejlesztőt játszom, hol grafikus vagyok, hol menedzserkedem, szervezem a rendezvényeket, intézem a marketinget, közben a megrendeléseket, de ugyebár tartalmat kéne gyártanom, hogy a facebook ne csak pár embernek dobja fel, amit írok, vagy hirdetem, de az meg pénzbe kerül, ja és nem utolsó sorban, egyébként írnom kellene, hiszen elvileg az volna a fő tevékenységem, ugyanis ezzel állítom elő azt, amiből meg szeretnék élni.


Az elmém folyamatosan pörög, megoldásokat keres, új ötleteken agyal, ezért nem sokat alszom, s fáradtan nehezen megy az írás, de se baj, mert amúgy sem marad sok időm, az egyéb megoldani váró probléma között.


Én választottam ezt, de nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.


Nem is fizikailag vagyok a legtöbb esetben padlón, mint inkább lelkileg. Sokszor az az érzésem, hogy senkit nem érdekel az, amit csinálok, és csak feleslegesen fecsérlem az időmet. Félre értés ne essék, elsődleges célom az, hogy az olvasóim szórakoztatására alkossak, de ilyenkor úgy érzem, hagynom kéne mindent a p*csába, visszamenni dolgozni, pénzt keresni, élni, és hobbiból írni csak úgy magamnak. Az ilyen sötét órákon elönti az agyamat a méreg, és azt gondolom: „meg sem érdemlik, hogy találkozzanak a művészetemmel.”


Ám ekkor jöttök ti! Azok, akik már olvastatok, azok, akik már hallottatok. Ti, akik már találkoztatok a művészetemmel, rácsodálkoztatok, és azóta hisztek. Hisztek bennem és támogattok. És én miattatok vagyok képes elűzni a fejem felett keringő sötét fellegeket, miattatok látom a célt, nektek írok, és ti vagytok az ok, amiért nem vagyok hajlandó feladni!

Ha csak ti, páran megmaradtok nekem, én életem végéig nektek fogok alkotni, mert mint már régebben írtam, ha csak egy embernek képes vagyok segíteni, azzal, amit csinálok, már megérte mindez.


Persze azért bennem van a nagyra vágyás, hogy lesztek ti még ezren, sőt, tízezren, vagy akár idővel millióan is. Dehát ezt tartja a mondás; nem? Merj nagyot álmodni, és ha már nagyot álmodsz, ne aprózd el, álmodd a lehető legnagyobbat!


Én hiszek benne, hogy képes vagyok megvalósítani a terveimet, ahogyan azt tettem eddig is, és bízom abban, hogy a nehéz időszakokban ott lesztek mellettem. Mert higgyétek el, hogy a legsötétebb órán elég egy apró gesztus, hogy felszabadítson a mélabúból.


Az ember boldogságát magának kell megteremtenie, senki más nem fogja helyette. Így teszek én is. Olyan lyukas a cipőm, hogy nem tudok kimenni, ha esik az eső, a családom nélkül, már éhen haltam volna, egy lukban dolgozom, keveset és kényelmetlenül alszom, de életemben először, igazán boldog vagyok, mert minden sallang és nehézség ellenére azt csinálhatom, amit tiszta szívemből szeretek.


Túléltem már lelki és fizikai bajokat, leküzdöttem rengeteg akadályt, és megvívtam a legnehezebb harcot a legnagyobb ellenfelemmel: önmagammal. Így már tudom, mi vagyok: harcos. Így küzdök, míg elmémre homály nem borul, míg életem be nem alkonyul, s míg síromra földet nem szórnak.


Nektek alkotok, és köszönöm nektek, hogy alkothatok!

Szóval ne legyetek kishitűek, maradjatok Kis-hitűek! ;)

0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése