Prológus I.: Az árny

 

Arizona állam Prescott nevű városkájában éjféltájt járt az idő. A közvilágítás hiánya és a borús fellegekkel belepett égbolt fekete szövettel borította az utcákat. A fel-feltámadó szélben a felhőzet néha teret engedett az udvaros Holdnak, de pillantásnyi időre csupán, hogy aztán újra leplével borítsa. Így úszott át az éj lassan az elkövetkezendő napba.

A South Cortez 401-es szám alatti kétemeletes, téglaépítésű ház ablakai is vacogva nyögték a fagyos fuvallatokat, de a bent lakó családot ez cseppet sem érdekelte. Egyrészt mert legmélyebb álmaikban barangoltak; másrészt mert a titánpáncéllal erősített falazatba elhelyezett nyílászárók mindegyike golyóálló üveggel volt szerelve. Az épületet még egy tornádó sem tudta volna megrongálni.

Ha valaki elsétált eme óriási villa mellett, irigykedve leshette meg a dombra húzott ingatlant, de minden bizonnyal senki sem sejtette, hogy kik és milyen körülmények között lakják, tulajdonosait ugyanis csak ritkán láthatta a szomszédság, s kapcsolatuk a külvilággal nem volt épp baráti. Néha látni vélték, amint a földszint egyik ablakában villódzik a tévé fénye, de általában – ahogyan a mai estén is – inkább csak sejtelmes sötétség áradt belőle.

A házban minden szoba némán szunnyadt, csak a folyosón lehetett hallani egy ingaóra taktusait. Egy árny surrant be, s kúszott épp felfelé a lépcső melletti falon. Az utolsó fokhoz ért, az megreccsent alatta, összerezzent. Majd egy percig mozdulatlanná dermedve várt. Mozgásba lendült. Végigvánszorgott a színes tapétán, a Hold egy másodpercre felfedte igazi valóját, de a pillanat elillant, s már ismét csak fekete lenyomata kúszott a falakon.

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt. Hangtalan nőtt e rés, befúrta rajta magát az árny, azután várt, majd megindult újra és újra. Sötét nyelve kinyúlt, s lassan felkúszott az ágyra, ahol a paplan domborulata alatt egy pár pihente ki a tegnap fáradalmait. Már épp lecsapni készült, mikor az ágy mellett felgyúlt egy kislámpa.

– Már vártunk – szólalt meg a lámpa derengő fényébe burkolt alak, aki egy apró széken ücsörgött.

– És most dobd el, vagy eggyel több lyukon fogsz ereszteni!

A másik hang az árny mögül, az ajtóból érkezett. Utóbbi feloltotta a szoba lámpáját, s az árny egyszersmind elpárolgott, a helyén pedig ott állt a fekete páncélban érkezett merénylő.

Az ágyra hajította fegyverét, majd felemelte kezeit.

– Nem is kell kérdeznünk, hogy ki van a maszk alatt, ugye, szívecském?

– Nem, drágám! Más nem is lehetne.

– Számítottunk rá, hogy érkezel! Igaz, később jöttél, mint gondoltuk.

– Szóval áruld el nekünk: miért most?

A merénylő először a széken ücsörgő nőt méregette, aki kezében hangtompítós pisztolyt szorongatott, majd a férfit vette szemügyre, akinek egy automata géppisztoly lógott a nyakában. Mindkét fegyver csöve rászegeződött, de úgy látszott, ez nem különösebben aggasztja.

– Elvitte a cica a nyelvét! – kuncogott a nő.

– Pedig mennyire szerette a saját hangját! – nevette el magát a férfi.

A merénylő csak állt, nem szólt, s ez láthatóan bosszantotta a két fegyverest.

A nő felpattant, s a pisztoly markolatával hasba vágta őt. Köhögve összerogyott.

– Válaszolj az istenverte kérdésre! Miért most?

A maszk lassan felemelkedett, a merénylő láthatóan a nő arcába bámult, valamiért olyan érzést keltve benne, mintha a maszk mögött megbúvó arc nevetne… Végre megszólalt:

– Mert épp itt van az ideje!

A nő a férfire nézett, de már késő volt: mellében ott pihent a hideg penge. Mire a férfi reagálhatott volna, a merénylő már kikapta a nő kezéből a fegyverét, és tüzelt. Halk pukkanás, a férfi elterült.

A nő a merénylő karjaiba rogyott, amint a férfi mozdulatlan testére tekintett, szájából csorgó vérét feloldották a könnyei. Egy darabig nézte halott társát, majd ismét a maszkra meredt, bugyborékoló hangját alig lehetett érteni: – Bijhért bost? – Szemei kimerevedtek, s ha le nem veti magáról a merénylő, örökké őrá szegeződött volna e fagyott szempár.

Felállt. Első mozdulatával leoltotta a hálószoba lámpáját, a másodikkal a kis asztalit is, sötétet varázsolva maga köré. Az árny visszatért. Tudta, hogy még át kell kutatnia a lakást, ezért kilépett a folyosóra, hogy belekezdjen. Nyugodt volt. Végzett az itt lakókkal, már zavartalanul kutakodhat.

De tévedett!

Jobbra tőle az egyik emeleti ajtó nyikorogva mozgásba lendült. Annyi ideje sem maradt, hogy visszaosonjon a hálószobába. A folyosó parkettáján aprócska, mezítelen lábacskák jelentek meg. Egy gyermek lépett az árny elé. Alig lehetett kétéves, haja göndör szőke, selyem köntöse itt-ott lukacsos, egyik kezében egy rongybabát tartott, a másikkal a szemét dörzsölgette: – Mami?

Az árny tétován meredt a törékeny apróságra. A kislány értetlenkedve várta anyja nyugtató szavait.

A sötét nyelv végigkúszott a falon, a Hold beragyogott az ablakon, felfedve a fekete álarcot. A kislány rémülten mozdulatlanná dermedt, ajkai közt leheletként folyt ki a szó: – Maaamiii…

A Hold visszabújt éji köpenyébe. Tompa pukkanás csattogott keresztbe a falakon. A kicsiny kacsók erőtlenül hulltak alá, a gyermek összeroskadt, majd csendesen elfeküdt a padlón. A rongybaba a test mellett hevert, s mint szomjazó vándor, úgy itta fel a terebélyesedő vörös árt.

Az árny egy darabig még várt, hallgatózott, nem akart több váratlan lakóval találkozni, s úgy tűnt, már nem is fog. A síri csendet harsányan törte meg a földszintről érkező lüktető taktus: tikk-takk. De az ingaóra kivételével minden más hallgatott.

Bejárta az emeletet, feltúrta a szekrényeket, kipakolta a fiókokat; földre vetette a képeket, s beverte mögöttük a falat, de nem találta meg, amit keresett. A lépcsőn szaporán kopogva érkezett a földszintre, immár valóban nem zavartatta magát: egyedül volt.

A konyha nem szolgált eredménnyel, csakúgy, ahogy a többi helyiség sem. Kezdte úgy érezni, hogy tévúton jár, mikor megpillantotta a nappali homályában megbúvó kandallót. Kezével tapogatni kezdte kívül-belül, végül talált egy téglát, ami lazán volt a helyére illesztve. Kiszedte, s mögötte meg is lelte, amit keresett: iratokat, fényképeket s egy apró gyufásdoboz nagyságú, szürke adathordozót.

Kiment a konyhába. A mosdó alatti fémkukát, egy doboz gyufát és némi gyújtó folyadékot vitt a nappaliba. A papírokat, képeket a kukába hajította, majd leöntötte a folyadékkal. Meggyújtotta a gyufát, ami sercegve fellángolt. Egy ideig nézte, ahogy a táncoló lángnyelvek szénné ropják a fapálca hegyét, majd szétnyitotta az ujjait, s a gyufa belezuhant a kuka tátott szájába. A szemetes azonnal fellobbant. A narancsos világban jobban megnézte az adathordozót, majd zsebre tette.

A küldetés teljesítve!

– Tudtam én, hogy jobb, ha követlek! – dörrent a tarkójába egy ismeretlen női hang. – Ha megmoccansz, szitává lyuggatlak! A bal kezed két ujjával fogj rá a pisztoly markolatára, és óvatosan húzd ki a tokból!

Az árny érezte, hogy nincs választása, így ekként cselekedett.

– Jó, most dobd a hátad mögé! – A pisztoly a folyosó padlóján landolt. – A kést is!

– Rendben…

Ha nem lett volna háttal vagy nem lett volna rajta maszk, talán megcsillantak volna fogai, s a női hang gazdája egyből megérti, mi következik, de az árny esélyt sem adott erre.

Kihúzta a kést a hüvelyéből, s az ismeretlen nőnek hajította. Ő sikeresen hárította a támadást, a kés a falba fúródott, figyelmét azonban elegendő időre lekötötte, hogy az árny cselekedhessen. Rárontott, s megragadta a nő karjait. Kezeik a magasba lendültek, két golyó a plafonba fúródott miközben egy komódnak csapódtak, amiről csörögve-csattogva minden lezuhant. Az árny csavarni kezdte a fegyvert szorongató csuklót, a nő erre bordán térdelte, az válaszul kiütötte a fegyvert a kezéből. Puszta kézzel folytatták.

Egy bal horog az árnytól, egy jobb a nőtől, rúgások, öklözés, nyögések és kiáltások. Törtek a bútorok, itt-ott felhasadt a tapéta. Mikor az árny, átvetve hátán, elhajította a nőt, cafatokra robbant alatta az egyik kisasztal. Tányérok s poharak csörömpöltek. Valamelyik megszerezte a földön heverő pisztolyok egyikét, két-három lövés, mind célt tévesztett, s már ismét fegyvertelenül folyt a harc.

Az utcán egy ember épp kutyát sétáltatott, zseblámpája fénye az utat pásztázta, a szél fel-feltámadt, s ő dideregve húzta össze a kabátja cipzárját. Épp a South Cortez 401 mellett járt, mikor három villanásra lett figyelmes a ház egyik ablakában. Azt gondolta: „Biztos megint hajnalig tévéznek!”

A kutya a gazdájához szaladt, megijesztette egy az úton átsuhanó bokor, amit a szél a száraz földből ragadhatott magával. Gazdája megsimogatta buksiját, visszacsatolta nyakörvére a pórázt, még egy kósza pillantást vetett a sötét üveglapokra, majd folytatták éjjeli körútjukat.

A két harcos egyre kimerültebb lett, innen-onnan ragadós massza csordogált belőlük, lihegve néztek egymásra, s várták a következő menetet.

– Hoh… honnan tudtad?

– Ismerlek már egy ideje.

– Ő tudja?

– Nem, de megtudja, ne félj! Megtudja, mit tettél… Huh… igen… Én majd elmesélek mindent!

– Biztos ezt akarod?

– Igen!

Az árny megropogtatta a nyakát, s mintha minden fáradtsága elillant volna, kirúgta a nő lábait, majd átvetette magát felette, tigrisbukfencben landolt a folyosón, felkapta fegyverét. A pisztoly kétszer, szinte hangtalanul felszisszent.

A nő a nyakához kapott, s lábával a földet csapkodva ide-oda fetrengett.

Az árny a fegyvert rászegezve közelítette meg, leguggolt, majd levette saját maszkját, színtelen fürtjei a haldokló maszkjára hullottak. Az úgy tűnt, mondani szeretne valamit, de áthasított torka nem engedett hangot ejteni. Levette a nő maszkját, kinek szemei rettegve meredtek az árny csupasz tekintetébe.

– Minek avatkoztál bele? – szólalt meg az árny.

A nő szemében harag lángja lobbant.

– Ne félj! – simította végig vérrel festett orcáját. – Vigyázni fogok rá, amíg világ a világ!

A nő matatni kezdett a mellkasán, kicsatolta páncélja bal felső pántját. Valamit keresett alatta. Az árny a kezéhez kapott, de megértette, hogy nem fenyegetés, nem fegyvert, csak egy ékszert akart előhúzni. A Hold ismét előtűnt, szürke fényében kirajzolódott a haldokló nyakán futó lánc, véres ujjai lassan csalogatták elő a rajta függő karikát. Megcsillant a kék gyémánt. Szívéhez szorította a gyémántgyűrűt, s szeméből patakokban csorogni kezdett minden kínja.

Az árny nézte a haldoklót, a gyűrűt, oldalsó mellényzsebéből hasonló láncot húzott elő. Három gyűrű volt ráfűzve, akár a trófeák. Két aranykarika és egy hasonlóan díszes jegygyűrű. Azokat szemlélve megszólalt:

– Egyszer elkövettem egy hibát, amit többet nem fogok! Nem hagyom, hogy bármi vagy bárki keresztbe tegyen nekem! De ha valaki, hát te biztosan megérted ezt.

De a nő már nem válaszolhatott. Szenvedése véget ért, lélegzete elakadt, izmai elernyedtek, s a kék kővel díszített ékszer, bíbor borította ujjai ölelésében, megpihent a szíve felett.

Az árny kikapcsolta a nyakéket, elvette a gyűrűt, s a másik hárommal együtt páncélja mellényzsebébe rejtette. Körbenézett. A felfordulás katasztrofális volt. Erre sajnos nem számított!

„Ezt egyedül nem hozom rendbe.”

Felvette a maszkját.

– A központot!

Három búgás hangzott el.

– Tisztítást kérek a megadott koordinátákra! Nem, nem ér rá! Azonnal küldje az egységeket!

A hajnal ébresztő fénye még órákra volt, de talán a pirkadat sem fedte volna fel a South Cortez 401-hez érkező halk, fekete furgonokat. Utasaik csendben léptek az épületbe, s alig harminc perccel később ugyanolyan észrevétlenségben párologtak el a helyszínről, ahogyan érkeztek. Az éj szele még ostromolta a néma várost, de a golyóálló ablakok továbbra is töretlenül tűrték a jeges fuvallatokat.