1. fejezet: Főnix

 

Budapest szép város volt egykoron, legalábbis azok a részei, amiket a magyar nép a történelme emlékeként megőrzött az utókor számára, a viszontagságos időszakok és az elszegényedés viszont amortizálta a város még épségben megmaradt részeit. 2056 áprilisában egy váratlan havazás lacsakos trutymóvá olvadt festéke ugyan egy árnyalatnyit változtatott a komor és szeméttel teleszórt utcákon, de sem színt, sem pedig életet nem kölcsönzött a romokban heverő tájnak. Egy roppant hűvös és szeles hétfői reggelen ebbe az olvadékba lépett bele Horváth János cseppet sem vízhatlan cipőjével.

Morgolódva vánszorgott vissza otthonába, hogy kicserélje átázott lábbelijét és zokniját. Amilyen gyorsan tőle telt, száraz zoknit és bakancsot húzott, aztán a vizes holmit a radiátorra terítette száradni.

Mielőtt elindult volna, a bejárati ajtó melletti tükörben még egyszer végigmérte magát. A sötétkék, már-már fekete, simára vasalt vászonnadrág, egy színben és stílusban is passzentos zakó s az élére vasalt, galléros fehér ing úgy feszült rajta, mintha tulajdon bőrét hordaná. Közelebb hajolt, beletúrt rövidre nyírt, barna tüskés hajába, majd szomorúan észrevételezte a lila karikákat a vörös tengerben lebegő barna kontúrú pupillák alatt: az éjjel megint álmatlanság gyötörte meg. Megigazította a torkára tekeredett nyakkendőjét, magára kapta világos, egyszínű télikabátját, majd idegesen az órájára sandított.

„Nem hiszem el, megint el fogok késni. Ez a hónapban már a harmadik alkalom. Fene ebbe a fránya, megbolondult időjárásba!”

Mikor kilépett a négyemeletes ház kopott falai által védett bejárati ajtón, az Őrnagy utca 2-es szám alól, a nap egy pillanatra megcsillant a szemközti épület boltozata felett, de szinte azonnal el is nyelték a szürke fellegek.

János ismét az órájára pillantott, s közben futásnak eredt a metró irányába. Barna téli bakancsa ide-oda csúszkált a síkos úton, s cuppogva hagyta maga mögött recés fogai nyomát.

Már a metró bejáratánál tömeg fogadta, de a lépcsőn sebesen ugrálva, kerülgetve a vánszorgó emberek hadát, egészen hamar elérte a peront. Becsúszott a heringként sorakozó tömeg bűzös és izzadt tagjai közé, s próbálva meglesni a számlapon, mikor jön szerelvény, remélni kezdte, hogy ezúttal az első érkezőre fel is fér majd.

Nem így lett!

Úgy a kilencedik járatra sikerült felsuvadnia, s a levegőtlen, zajos kocsiban, kapaszkodó hiányában a többi emberhez simulva, lehunyt szemmel várta, hogy a hangosbemondó végre azt harsogja: Deák Ferenc tér.

Akár a zúgóba belecsobbanó kavics, mit a megállíthatatlan víz akaratlan ragad magával, úgy lépkedett a tömeg által kijelölt irányba, fuldokolva. Segítségért kiáltott volna, de nem volt kinek, így csupán szótlanul – rettegve attól, hogy kirúgják, amiért ismét késni merészelt – hagyta, hogy magával ragadja az emberfolyam, és felbugyogva a mozgólépcső zakatoló fokain, mint vad paripa kitörhessen a csorda fogságából, vágtatva unalmas és repetitív munkájához.

A kor és a társadalom nem sok választást engedett az embernek, mert ha életben akart maradni, tetőt kívánt a feje fölé és ételt a gyomrába, kénytelen volt bármit elvállani, ami éppen a keze ügyébe akadt, különben csatlakozhatott a járdaszegélyeken sorakozó fekvő emberek csoportjához. Némelyik még küszködött, szemetes zsákot húzott a feje alá, hogy alvást színlelve elkerülje a méltatlankodó tekinteteket, közben remélte, hogy a mellette heverő mozdulatlan lény nem indul oszlásnak. Mások pedig társaik ölében zokogva mesélték borzalmas múltjuk történetét, és egymás kezét szorongatva emlékeztek a háború vad vihara által elragadott szeretteikre.

A bank ugyan kilenckor nyitott, de az ő munkaidejük pontban nyolckor kezdődött, hogy az ott dolgozók kényelmesen előkészülhessenek az érkező ügyfelek fogadására. János a folyamatokat ismételgette sutyorogva magában:

„Berohanok. Ledobom a kabátot. Gyors’ ellenőrzöm az időpontra érkezők névsorát, aztán a kasszát, ha hiány van, megyek Robihoz, és intézünk még pénzt. Meglesz ez!”

Az órájára pillantott: 8:40!

„Ha neccesen is, de kész leszek!”

Elhaladt egy kibelezett kioszk mellett, és körül sem nézve átszaladt a szemközti járdára, közben idegesen ismét az óráját figyelte. A város egyhangú zúgásában fel sem tűnt neki a zúgolódó autók hada, a felharsanó kürtök ricsaja, de még a kis mellékutcában parkoló, fekete furgonból előmászó, különös, sötét alakok sem keltették fel a figyelmét. Ügyet sem vetve a külvilágra, csak az járt az eszében, milyen sorrendben kell elvégeznie a reggeli előkészület folyamatait ahhoz, hogy tíz percen belül kész legyen, s a helyén, az asztalánál ülhessen anélkül, hogy bárkinek feltűnne a hiánya.

Az Andrássy út kereszteződésében kényszerült először megtorpanni, s jobb lábával topogva a betonon le sem vette tekintetét a pirosan világító, vigyázzban álló, nem nélküli emberalakról.

Miután a lámpa zöldre váltott, körül sem kémlelve, mint a villám termett a túloldalon, s ha a bank ajtaja vissza nem veti őt nagy lendületében, meg sem állt volna az asztaláig.

A bank a Bajcsy-Zsilinszky út és az Andrássy út találkozásánál, egy saroképület földszintjéről nyílt. Kintről nem látszott ugyan, de belülről szépen felújított műmárvány padló, freskókkal díszített boltozat és tágasan elrendezett beltér fogadta az odaérkezőket. A bejárattal szemben voltak a pénztárak, s az aulát koncentrikusan körülölelve asztalok helyezkedtek el. Az egyik ilyen formális „üzletkötő egységben” dolgozott János.

A biztonsági őr, aki a nyitás előtti szabad perceit élvezte szunyókálva, riadtan ébredt a csattanásra. Ahogy felismerte a hangos jövevényt, fejét csóválva már lépett is az ajtóhoz. Kinyitotta. A zömök öreg úr, köszöntés helyett, csak annyit biggyesztett bajsza hegyére:

– Ejnye, Jánosom, ez a hónapban már a harmadik alkalom!

– Jó reggelt, Karcsi bá! – igyekezett mosolyt erőltetni arcára, de meglátva a második biztonsági ajtó mögött toporzékoló főnöke keresztbe tett karjait és idegesen összeráncolt szemöldökét, azonnal tovatűntek a szemvillanásra előkerülő fintor nyomai.

– Az irodámba! – kiáltott a pengeszájú, középkorú, alacsony, boszorkának tetsző nő, majd sarkon fordult, János pedig a padlót és az azon kopogó magas sarkút bámulva, szomorkodva követte főnökét.

Ki nem állhatta Vivient. Fél éve, hogy a férje otthagyta őt, és azóta felvette ezt a borzasztó fapicsa szerepet. Az irodája az első emeleten egy kis, erkélyes szobában volt, természetesen pedánsan berendezve. A teraszajtó üvegén át csodás kilátás nyílt a keresztező utcákra, habár nem nagyon volt látnivaló. János szerint az ok, amiért Vivien ezt a helyiséget választotta, hogy elkülönülhessen a „koszos alattvalóitól”, így fölébe helyezvén önmagát munkásainak.

Mikor János háta mögött bezárult az iroda ajtaja, kávé helyett a nő fülsüketítő, rekedt sipítása térítette magához:

– A hónapban ez már a negyedik alkalom, Horváth úr! Mégis mit képzel, mi ez itt?! Játszótér? Szabadidőpark, ahova akkor jön-megy, amikor kedve hozza?

Szemei szinte szikráztak, és János az asztalt nézve már-már attól rettegett, hogy felgyulladnak a precíz párhuzamossággal elhelyezett papírlapok. Szinte látta, ahogy füstöl a nő homloka, halántékán egy komisz ér vadul lüktetett.

– Nem, asszonyom! Elnézést kérek, csak tudja, a tömeg miatt nem fértem fel a metróra, és…

– Lárifári, tömeg, János! Tömeg volt tegnap, és tömeg lesz holnap is! Úgy kell tervezni, hogy ideérjen idejében! Megértette?

– Igen, asszonyom!

– És az micsoda?! – mutatott János lábfejére.

– A bakancsra gondol, asszonyom?

– Nem, a törpékre, amik körülugrálják… Hát persze, hogy a bakancsra! Hol van a lakkcipője?

– Átázva hever otthon a radiátoron.

– Viccesnek képzeli magát? Ez itt egy hivatalos intézmény, János, ahol vannak megjelenési elvárások! Mit gondol, nekem kellemes ebben a szűk kosztümben és magas sarkúban lézengenem itt egész nap?

– Nem hiszem, assz…

– Nekem is kényelmesebb lenne papucsban és hálóköntösben járkálnom, de ez nem az a hely!

A nő a száját harapdálva járkált az asztal mögött, rá sem hederítve Jánosra, akinek eközben az járt a fejében, hogy szóvá teszi: még csak háromszor késett az említett négy helyett, de végül elvetette a kósza gondolatot, mert nem akarta tetézni bajait. Vivien motyogott valami olyasmit: „bezzeg, mikor én voltam fiatal”, majd kisvártatva megállt az ablak előtt, és kitekintve rajta végre megszólalt:

– Utolsó alkalom, János! Ha legközelebb azt látja, hogy nem ér ide időben, már ne is jöjjön!

Megfordult, és egy erélyes karmozdulattal az ajtóra mutatott: – Na, takarodjon a szemem elől!

Szó nélkül és feszülten hagyta maga mögött az iroda zord falait, s a lépcsőkön komótosan lépdelve aláereszkedett a pokol egy másik bugyrába.

Kabátját felakasztotta a fogasra, lesöpörte a zakóján rekedt szöszöket, s meglazítva a hurkot a nyakán, mint aki megúszta az akasztást, helyet foglalt asztalánál, a bejárati ajtótól jobbra.

Megigazította az iratokat, szépen párhuzamosan elhelyezte ezeket az asztal szélére – nehogy a nap folyamán ebbe is kedve támadjon belekötni a banyának –, majd a naptárát kezébe véve átfutotta az ügyfelek által előre lefoglalt időpontokat. Szomorkodó grimasszal konstatálta, hogy a mai napra egyetlen ügyfele hivatalos találkára, természetesen hitelkérelem ügyében, s a hétre egyéb bejegyzést nem is tartalmazott a napokra tagolt lapocska.

Koppanások egyre erősebb hangja jelezte, hogy valaki épp felé igyekszik, fel sem nézve a papírról, már tudta, ki érkezik asztalához, orrát ugyanis rózsa és mályva illatának finom keveréke csiklandozta meg. Akaratlanul is lehunyta szemét, és mélyet lélegzett.

– Halihó, hétalvó! Látom, megint éjszakáztál.

János letette az olvasmányt, s a fiatal, tündöklően szép lányra emelte tekintetét: vörös, göndör haj és csintalan szeplők a fehér orcán, a ragyogó zöld szemek alatt. János alig egy éve dolgozik itt, a lány pedig még csak néhány hónapja, de mégis mintha időtlen idők óta ismernék egymást.

– Szia, Klau!

Végre egy igazi mosoly is megjelent az arcán.

– Hol volt a buli, és miért nem hívtál?

Klaudia elégedetlenül huppant az íróasztal sarkára.

– Á, sehol, csak nem tudtam aludni az éjjel.

– Már megint? Min kattogtál?

– Nem hagy nyugodni ez a helyzet a világgal. Vagy neked szimpatikus, hogy mikor kilépsz hazulról, egyből megcsap ez a förtelmes bűz: pisa, füst és isten tudja, még minek a keveréke? Miután megmásztad az utcákon heverő szeméthalmokat, keresztülverekedted magad a hajléktalanok hadán, örülhetsz, ha felférsz valami tömegközlekedési eszközre? Hogy éjjelente szinte hallom a síró anyákat, akik a karjaikban altatgatják elképzelt csecsemőjüket, és a sarokról az utcára beforduló halálhörgések moraját, mintha csak Pest gyomra korogna, újabb áldozatra éhezve?

– Hogyne zavarna, de ettől még nem próbálom megváltani, amit nem lehet! Te is tudod, hogy amióta ekkorát ugrott a népesség, és be akarták vetni azt a szar génmanipulálást, ami miatt kitört a háború, minden a feje tetejére állt. A háborúnál szerintem pedig még ez is jobb.

– Na, ez az! Mindenki így gondolkodik! Szerintem meg az egész csak propaganda, hogy a meddőség a lég- és vízszennyezés, no meg persze az üvegházhatás következménye… Ugyan már, amikor évekkel ezelőtt kihirdették, hogy bevetik a termékenység szabályozását. Még a háború sem volt képes eltántorítani őket, hogy mégis megtegyék! Mi pedig hallgatjuk a süket dumájukat, a hazugságok tömkelegét, megvásároljuk a mirelit húst és a konzerv zöldséget, amiben állítólag még vitamin is van. A munkanélküliek száma rohamosan nő, a gyógyszerekből hiány van, csakúgy, mint orvosokból, és te elhiszed, hogy mindez a véletlen műve, és a kormányok tényleg értetlenül állnak az egész előtt? Bár egy kényelmes karosszékben, egy meleg kandalló társaságában, egy jóféle viszkit szürcsölve nekem sem lenne kedvem a kisujjamat mozdítani azokért, akikkel soha nem hoz össze a szerencse. Mi pedig képtelenek vagyunk tenni bármit is. Nem tudjuk, csak azt, amire programoztak. Rettegve loholunk nap mint nap a betevő falat után, nehogy úgy végezzük, mint a szerencsétlenek az ajtó előtt – mutatott néhány hajléktalanra, akik a bejárattól nem messze reszketve, összekuporodva bújtak egymáshoz egy padon. – És mi lesz velünk, ha mind megöregszünk? Hah? Ki veszi át a helyünket? Mi lesz az emberiséggel, ha soha többé nem születnek gyermekeink? De talán már van is erre megoldás, csak titokban tartják, nehogy fellázadjon az együgyű honpolgár!

– Úgy beszélsz, mint azok a bolond fanatikusok.

– Talán nekik van igazuk.

– Ne mondj ilyet! Te nem vagy olyan, és soha nem is lennél képes olyasmikre… tudod… amikre azok az elmeháborodottak.

– Nem is tudom. Néha elképzelem, hogy miként is lehetne megváltani a világot, de aztán megszólal a vekker, és már nincs időm meglelni a választ.

– De ha ezeken rágod magad, attól csak neked lesz rossz. Vagy azt hiszed, hogy tudnál bármit is tenni ez ellen?

– Nem. Talán, persze… nem hiszem, de akkor sem hagy nyugodni, és igazságtalannak tartom az egészet, ami pedig akaratlanul is bosszant.

János arcáról a komor gondolatok száműzték a pillanatnyi boldogságot, sötét fellegeket fújva a pirospozsgás tájra. Klaudia, érezve a fiú letörtségét és forrongó dühét, megpróbálta felvidítani kicsit.

– Azt hiszem, tudom, mire lenne szükséged! – Klaudia ráhajolt az asztalra, egy pillanatra felfedve gömbölyű dekoltázsát. – Egy kis kikapcsolódásra – kacsintott pajkosan Jánosra.

Miközben kopogva továbbállt, hozzátette:

– Holnap tartunk a csajokkal egy görbe estét a Sohóban.

Visszapillantott, zöld szemei felcsillantak a halovány neonfényben. – Csatlakozhatnál! – Azután eltűnt az egyik oszlop mögött.

János még egy darabig hallotta az egyre halkuló kopácsot, s belefeledkezve az elképzelt estébe, ahogy a lányt karjába zárva vidáman élvezi az éjszakát, merengőn révedt maga elé, és mélyeket szippantott az asztala körül lebegő kölnipárából.

 

Ezt a boldog képet verte szét egy durranás és egy hatalmas csattanás, amit kisvártatva a bankfiók ajtajának kivágódása kísért. Az öreg biztonsági őr, elzuhanva a padló kövén, ájultan csúszott az aula közepére. Mögötte sebesen három talpig fekete ruhás, álarcot viselő alak lépett a helyiségbe, kezükben automata lőfegyverrel és edzőtáskákkal.

Csupán másodpercek teltek el a döbbenetet keltő jelenet és az első plafonba csapódó lövedékek csattogó hangja között, és mindenki rémülten dermedt szoborrá, mikor az egyik idegen, kilépve társai árnyékából, üvölteni kezdett:

– Ez egy bankrablás! Mindenki hagyja el az asztalát, és feküdjön le itt előttem a földre! – mutatott puskája csövével az őr melletti üres placcra. – Azt mondtam, mindenki idejön feltartott kézzel, és lefekszik! Most! Ha valaki a néma riasztóval próbálkozna, azt nagyon szívesen kínálom meg ólommal! Na, mozgás!

Néhányan vonakodva, de engedelmeskedtek a parancsnak, elindultak a kijelölt helyre. A többi rémült és bénán álldogáló áldozatért pedig elindult a másik két rabló, hogy kivonszolja őket a terem közepére.

Mikor Jánosért érkezett meg az egyik, a zömökebb, megpróbált egyezkedni vele, cserébe kapott egyet a puskatussal az arcába, amitől eleredt az orra vére, és egy ideig csillagokat látott. Mire a sajgó fájdalom magához térítette, már a földön hevert a munkatársai között.

– Ki a fiókvezető?

– Nem halljátok? – lépett társa mellé az alacsonyabbik, majd két sorozatot eresztett a padlóba, ami a kirobbanó törmelékfelhő alatt szerterepedezett. – Azt kérdezte, melyiktek a fiókvezető!

Egy nő dadogva, remegő hangon kezdett bele:

– Há… Hátul. Az… e… emeleten.

Arccal a padlóra meredve mutatott a háta mögé.

– Menj! – Adta ki az ukázt a főnök, s az alacsonyabbik a zömökebbel elindult felderítő útjára.

János a támadót leste lopott pillanatokban. Az járt a fejében, hogy most kéne lépnie, amíg még egyedül van. Ha le tudná valahogy fegyverezni, esetleg a másik kettővel is elbánhatna! Méregette a rablót.

„Talán ha a vállpántnál megragadnám, amikor elfordul. Á, nem! Képtelenség, Jani! Még ha el is vennéd tőle, komolyan elhiszed, hogy meg tudnád húzni a ravaszt, miközben rászegezed a fegyvert? Márpedig ha nem tennéd, ő lőne le téged vagy, ami még rosszabb…” – átfutott tekintete az ijedt arcokon – „…őket.”

Ekkor dobbanások és patkódobogás visszhangja rázta fel az ideiglenesen keletkezett csendet. Az egyik rabló és a patás boszorka érkezett.

– Itt van, főnök!

– Csodálatos! Most pedig lesz szíves kinyitni a páncélt, asszonyom!

Jánost a bariton hang nyájassága annyira meglepte, hogy szinte el is felejtkezett a kialakult helyzetről, és már-már invitálta volna asztalához a rablót, hogy megköthessék a mindkettejük számára előnyös szerződésüket.

Újabb dobbanások és az ismerős kopogás.

– Ezt a bigét a budiba taláttam – rángatta karjánál fogva az ártatlan lányt a kisebbik.

„Bassza meg! Csak Klaut ne!” – János igyekezett megfordulni, hogy lássa, mi történik, de nem sikerült annyira hátracsavarnia a fejét.

– Eressz már el, te tulok! – kiabált az őt szorongató rablóval Klaudia.

– Fogd be a kurva szádat, vagy beverem!

A földre hajította. Ekkor János már a szeme sarkából megpillanthatta a vörös fürtöket.

Bármennyire is erélyes volt a kisebb, Klaudiát nem hatották meg fenyegető szavai, és csak folytatta:

– Ez egy közösségi bank, idióták! A szegényeknek segítünk, hogy beindíthassák a vállalkozásaikat. Ha elviszik a pénzt, az ő zsebükből lopnak, maguk barmok!

Felpattant, hogy szavainak súlyt adhasson, de sajnos nem maradt rá ideje, a főnök ugyanis közben odalépett, és tarkón vágta a lányt, aki, mint egy rongybaba, összecsuklott.

János nem bírta tovább, felugrott, és a rabló elé vetette magát. Szíve hevesen vert, hallotta, hogyan dobol fülében, s az adrenalintól felpörögve akaratlanul is kinyitotta a száját:

– Elég! Segítek, csak ne bántsanak senkit!

A rabló mimikáját az álarc mögött lehetetlen volt kifürkészni, de Jánosnak úgy tetszett, mintha vigyorogna. Két tompa pukkanás hallatszott, s Jánost valami egészen szokatlan érzés járta át: mintha kikapcsolták volna az izmait, egyszer csak elkezdett zuhanni. Hanyatt esett. Mikor a hideg padlónak csapódott, mintha tollpihék közé érkezett volna, meg sem érezte. Elhaló kiáltásokat és nyüszítést hallott, aztán éles fájdalom nyilallt a hasfalába és a mellkasába. Mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulta, a fájdalom egyre erősebb, égetőbb lett, aztán öklendezni kezdett, és szájába édeskés, vasízű meleg lé szivárgott fel a torkából. A hasához akart kapni, hogy elnyomhassa a fájdalmat, de nem volt képes megmozdulni. Szemei egyre fáradtabban és reménytelenebbül fürkészték a plafon díszes, festett boltozatát, de nem érkezett segítség.

Egy homályos, szeplős arc libbent a freskók elé, János szemei csak lassan találták meg a lányt. A homályos fátyolban tétován ismerte fel az angyali alakot, a mindig vidám szempárt, amiből most megmagyarázhatatlan rettegés sugárzott.

Még hallotta a kétségbeesett, sírásba burkolódzó, aggódó, de mégis oltalmazó szavakat, aztán csend lett. A tüdejéből kiröppenő utolsó lehelet a vérből előbuggyanva, fehér galambként szállt a mennyezet felé, hátán a lelkével Szent Péterhez, hogy bebocsátást kérhessen a mennyek kapuján.

– Az istenit! – kiáltott a zömökebb.

– Ez meg mi a fasz vót?! – ordított a kisebbik a főnökre.

– Járulékos veszteség, na, menjetek, és hozzátok a dellát!

– Erről nem volt szó! – topogott fel-s alá a zömökebb.

– Kussolj, és hozd a lóvét, vagy te is kapsz kettőt! – sziszegte a főnök, és rászegezte a fegyvert, majd a csövét végigfuttatta a padlón heverő túszokon, közben folytatta: – Ha valamelyiktek próbálkozna, csak jusson eszébe, hogy így jár, aki velem kekeckedni merészel!

Társaira nézett, ingerülten a hátsó helyiségek felé bökött fejével.

A két rabló a fiókvezetőt karon ragadva, hátracibálták a páncélszéfhez.

Percek tűntek tova, de a másik kettő csak nem érkezett vissza. A főnök egyre feszültebbé vált, és idegesen nézegette kesztyűje alá rejtett karóráját. Türelmetlenül szemlélte a távoli folyosót, néha már úgy tűnt, hogy elindul társai után, de két lépést követően mindig megtorpant, és visszakozott. Nem hagyhatta magára a túszokat.

Klaudia még mindig a fiúra borulva zokogott. Nem eresztette, mintha így benne tarthatná a már percekkel korábban eltávozott életet. A vérrel átitatott vörös, csüngő fürtjein és a könnyhártyán keresztül érdekes dologra lett figyelmes: János mellkasa megmoccant. Maga sem értette, miért, de közelebb hajolt, és a fülét a fiú melléhez szorította.

Döm.

Klaudia szemei elkerekedtek.

Döm.

Lassan emelte el a fejét, értetlen képet vágva a fiú arcát fürkészte, és ekkor még jobban meglepődött. A halovány szürke bőr egyre pirosabbnak és élettel telibbnek tetszett; János barna haja mintha itt-ott kiszőkült volna. Először azt hitte, csak a fény játéka, de mielőtt még elvethette volna a feltételezést, hogy a fiú él, János remegni kezdett, izmai megfeszültek, az erek a nyakán pattanásig duzzadva majd szétrobbantak. Klaudia annyira megijedt, hogy hátrahőkölt, és kezeire támaszkodva figyelte az eseményeket. Erre már a haramiavezér is felfigyelt.

– Mi a franc… Mi az isten baja van?

János egyre jobban rángatózott. Kezei és lábai már olyan erővel csapkodták a padlót, hogy szinte megrepedt a műmárvány padozat. A főnök lőni akart, de a fegyver elakadt, és hiába igyekezett működésre bírni, csak nem sikeredett.

– Nem tudom. Én… – nyökögte a lány, de mondatát félbeszakította a fiú túlvilági, ijesztő lélegzetvétele, ami majd egy kerek percig tartott, utána mozdulatlanul ismét elernyedt.

A főnök végre kipöccintette az elakadt hüvelyt, ami pattogva végigtáncolt a kemény padlón, majd a fiú talpának ütődve megállt.

– Hah! Na, ilyet se láttam még. Biztos az idegei – jegyezte meg megnyugodva s mintegy félvállról véve a jelenetet.

Folytatta strázsáját, de szinte azonnal ismét megfordulni kényszerült, ugyanis János köhögve, hörögve felült, majd felállt, de szinte azonnal térdre is rogyott, és lihegve a padlót bámulva előredőlt. A szájából csöpögő vér lassan vörös tócsát festett alá. A főnök ezen annyira meglepődött, hogy egy kerek percig némán és bénán álldogált, a fiút szemlélve, aztán felocsúdva, a vállához szorított fegyverrel közelebb lépett.

János feje zsongott, zizegtek a gondolatok, és cikázva köröztek feje körül a furcsábbnál furcsább érthetetlen hangok. Képek villantak fel mosolygós arcokról, egy tengerpartról. Látta a londoni Towert és a Big Ben égig tornyosuló épületét. Korbács hangja visszhangzott, majd egy rég elcsattant pofon emléke izzott fel arcán. A kusza, kaotikus homályból egy név emléke rángatta ki őt: Jonathan.

Ismét a bankban volt. A padlón összegyűlt vörös pacában megcsillanó ismeretlen arcot fürkészte. Felemelte a tekintetét, s látta, hogy egy fekete ruhás martalóc fegyverrel hadonászva kiabál. Nem hallotta őt, nem értette szavait, egyéb más hangok lebegték körbe őt. Burokként fedte el előle a valóságot a benne zajló értelmezhetetlen káosz. Ám egyetlen dologra a másodperc tört része alatt reagált, amikor is a rabló kibiztosította a fegyvert, s a ravaszra tapadó ujja lassan mozgásba lendült.

Pisszeni sem maradt idő, olyan gyorsan történt az egész. János a bal kezével megszorította a gépkarabély csövét, majd rávetette magát a rablóra. Számára mindez lassan történt, mintha csak egy filmet nézett volna lassítva, szemein keresztül belülről szemlélte az eseményeket. Ahogy ráugrott, mind a ketten elestek, közben két golyó hagyta el a fegyver csövét. Mindkettő a plafonba csapódott, az egyik pontosan egy felmázolt oroszlán szívébe. Földet értek, János jobb tenyerével kicsapta a tárat a fegyverből, ami végigszánkázott a kövön. A csőben pihegő utolsó töltény is kisüvített, és belevágódott a golyóálló üvegajtóba. Jobb kezével egy hatalmas ütést mért a martalóc állára, kinek nyaka nagyot reccsent, s mintha kikapcsolták volna, többé nem mozdult.

János levette a válláról a fegyvert. Visszatértek az ismeretlen és a már ismert emlékek: zavaros képek és életlen világok. Lépteket hallott. Szaladni kezdett, térdre vetődött, s ahogy siklott a sima felületen, felkapta az elhajított tárat, belecsapta a fegyverbe, egy könnyed mozdulattal csőre töltött és célzott.

A lövések hangjára riadtan szaladt vissza a zömökebb, ellenőrizni a helyzetet. Még szinte ki sem lépett az oszlop takarásából, máris csattogó durranás fogadta. A rabló feje hátrarándult, és élettelen teste végigcsúszott a padlón. Kezéből a pénzzel teli táska a levegőbe emelkedett, egy röpke másodpercre megdermedt, majd a kőre zuhanva szétrobbant, szerterepült belőle a pénz, akár a konfetti szilveszter éjjelén.

A kisebb látta, ahogy társa erőtlenül hull a földre. Megragadta a fiókvezetőt, és mögé lapulva, a fejéhez szorított fegyverrel kioldalgott az aulába.

– Dobd el, baszd meg, vagy kilyuggatom a kurvát!

Meglátta a főnök hulláját. Ettől még inkább berezelt.

– Mi a fasz? – motyogta maga elé.

János rezzenéstelen arccal nézte a fekete szerzetet a tússzal. Elforgatta a biztosító pecket a fegyveren, és a földre hajította. Le sem véve szemeit a támadóról, lopni kezdte a távolságot felé.

Lépett egyet.

– Állj, vagy a szuka meghal!

Még egyet lépett, de ekkor a lába elé egy lövedék csapódott. János a fejét oldalra billentve összeráncolta homlokát. Ismét egy másodperc tört része alatt zajlottak az események. János ugrott egyet, majd átbukfencezett az egyik asztalon, közben felkapott egy papírvágó kést. Egy lövedék csattant a falon mögötte. Egy félfordulatot követve útjára engedte a pengét. Egy golyó súrolta a vállát. A hegyes tárgy hangtalanul suhant keresztül az aulán, és anélkül, hogy a kisebb elhajolhatott volna előle, szemgolyóját átszúrva belefúródott az agyába. Mint egy zsák zuhant el, s miközben a plafonba eresztette a teljes tárat, a túsz kiszabadult ernyedt karjának fogságából.

Mire elhalt a fülsüketítő durrogás utolsó visszhangja is, Jánost újra az ismeretlen emlékek és belső hangok ejtették fogságba. Mindenki feszülten, némán figyelte, ahogy a fejét szorongató, véres ruházatú fiú tántorogva elindul a kijárat felé. Egyedül Klaudiának maradt annyi ereje, hogy megtörje a csendet, és odarohanjon segíteni, de János nem hallotta, mert a fejében értelmezhetetlen szavak duruzsoltak, mindent elnyomva.

Mikor a lány megragadta a kezét – nem tudva, mit csinál –, reflexből kicsavarta a karját, és a földre hajította őt.

Vissza sem nézve kóválygott kifelé, keresztülvánszorgott az ajtókon, és úgy, ahogy volt, egy szál véres ingben és megtépázott zakóban kisétált a hideg utcára. Anélkül, hogy bárki még utoljára utánaszólhatott volna, elpárolgott, mintha sohasem dolgozott volna a Bajcsy-Zsilinszky és Andrássy út sarkán lévő bankfiókban. Feloldódott a mocsokban, elnyelte a város bűzös, emésztő gyomra.