Így néz ki a könyv:

fk1
fk1

press to zoom
fk2
fk2

press to zoom
fk3
fk3

press to zoom
fk1
fk1

press to zoom
1/3

Az olvasható webes verziót lentebb találod.

I. fejezet: 2020 nyara

A Balaton partjától néhány utcányira állt az a kétszintes faház, amelyet a nyári szünet idejére négy tinédzser tudhatott magáénak. Az épület felett, a felhőtlen égen izzó napkorong sugárzott, élénk színekre bontva a valóságot: világoskék égboltra, barna házra és zöld gyepre. Leheletnyi szellő fodrozta a kerti medence vizét, és kabócák percegése egyesült a fűszálak zizegésével. Úgy tűnt, semmi sem zavarhatja meg ezt a varázslatot.

A tikkasztó forróságot még a légkondicionált nyaralóban is érezni lehetett, habár a függönyöket az ablakok elé húzták, narancsszín anyaguk rikítva ontotta magából a Nap melegét. Edvin, aki inkább a hűvös időt kedvelte, a légkondicionáló alatt, egy régi kanapén üldögélt és olvasott, közben élvezte a tarkóját cirógató jéghideg fuvallatokat. Mellette barátja, Tamás épp a közösségi oldalára posztolta ki a tegnapi nap érdekesebb képeit. „A legjobbak” című albumba töltötte fel az általa kiszemezgetett fotókat. Közben egyszer-egyszer barátjára sandított, majd a képre mutatva megkérdezte:

– Szerinted ez mehet? És ez? Ez marha nagy kép lett! Nézd!

Edvin csak néha szakította meg az asztronómiáról szóló könyv tanulságos sorait, hogy egy-egy pillantást vessen a kiválasztott képekre. Tamás a legtöbb képen Adoniszként tündökölt, azokon pedig, amiken kissé jobban megfeszítette izmait, a görög mitikus hősre, Héraklészre emlékeztetett. Legalábbis Edvin ilyennek látta őt. Mindig is lenyűgözte barátja kitartása és elkötelezettsége a sportok iránt. Ő maga sem vetette meg a mozgás örömeit, de nem is végezte olyan rendszerességgel és kitartással, mint Tamás, aki ebből fakadóan előszeretettel szabadult meg ruháitól, közkincsé téve munkája gyümölcsét. Edvin erre kissé féltékeny is volt.

Egy képen még a többinél is jobban elborzadt, amin ő maga a lányokkal együtt pózolt. A lányok szép barnára pirulva, akár égi tünemények, ébeni angyalokként karolták át, ő pedig albínó kisegérként feszengett közöttük. De ha már belement, hogy eljön a barátaival nyaralni, úgy érezte, el kell fogadnia a tényt, hogy kilóg a sorból, ezért igyekezett a helyzetéhez mérten a lehető legoptimálisabb hozzáállást magára erőltetni.

Nem volt ám mindig ilyen félénk és visszahúzódó, tízes évei elején még ő is csibészkedett, ahol tudott, benne volt minden rosszban. Az igazat megvallva, a Tamás és közte lévő barátság is ezen gyermekkori kalandjaik alig fakuló emlékeiből táplálkozott. Azóta sokat változtatott rajta a sors, más emberré formálta őt az élet éles pengéje.

A teraszajtó nyikorogva tárult nagyra, és a vakító fény egy pillanatra elöntötte a szobát. Edvinnek úgy tetszett, mintha egy szeráf szállott volna közéjük egy egyszerű halandó képében: Erika. Szőke, göndör hajú, türkiz szemű, karcsú lányka, aki csupán egy rózsaszín melltartót és hozzá egy éppen csak valamit takaró tangát viselt. Finom, barna bőre megbabonázta Edvint, illata pedig ősi emlékeket hívott elő tudattalanja mélyéről.

A lány élsportoló és a gimnáziumi pomponcsapat kapitánya, nem utolsósorban Edvin plátói szerelme. Tizenkét éves koruk óta ismerik egymást. Edvin volt az első, akivel megismerkedett, amikor az iskolába érkezett. Még visszahúzódó és elveszett volt, Edvin pedig akkortájt vagány és törtető. Azóta fordult a kocka, azonban a barátságuk nem szenvedett csorbát emiatt, sőt szorosabbra fonták az évek és a közösen megszerzett emlékek.

– Isteni idő van odakint, srácok! Nem akartok kiülni napozni? – érdeklődött Erika. – Ez a kérdés főleg neked szól, Edi. Nem rosszból, de rád férne, hogy megfogjon egy kicsit a nap.

Edvin grimasszal válaszolt a lány felvetésére, majd folytatta olvasmányait.

– Na és te, Tomi? Nem csatlakozol?

– De, mindjárt – felelte, majd a lány felé fordította a laptop kijelzőjét. – Ehhez mit szólsz?

– Ezt ne… Ezen úgy nézek ki, mint akinek nincs ki a négy kereke.

– Szerintem jó lett. Edi? – forgatta a laptopot az ő irányába.

– Aha… – dünnyögte magában, fel sem pillantva a fontos olvasmányból.

Épp a NASA által kiadott, a Mars-expedícióról szóló cikket böngészte. Megakadt a szeme dr. Robert Dathwin írásán. Dathwin úr, a NASA pszichológiai szakértője arról értekezett, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük az asztronautáknak a világűrben nemcsak fizikai, de pszichológiai értelemben egyaránt. Hosszasan taglalta, hogy az űrben nem csak a sugárzás, a súlytalanság, a vákuum vagy az oxigén kényes mennyisége okozhat számottevő problémát, sokkal inkább az emberi tényező, ezért igyekeznek az űrutazókat felkészíteni nem csupán a testi, de a lelki megpróbáltatásokra egyaránt. A magányra, a borzalmas csendre, az elszigeteltségre a Földtől, a családtól, barátoktól; az összezártságra olyan emberekkel, akikkel adott esetben éveket kell majd együtt tölteniük. „Gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha csupán néhány hétre összezárnának bennünket a szomszédunkkal. Nem lenne külön szobánk, nem lenne magánéletünk, és rá lennénk kényszerítve, hogy alkalmazkodjunk egy számunkra nem kívánt, kényelmetlen helyzethez. Mit gondolnak, önök meddig lennének képesek ép ésszel elviselni ezt a pszichés megrázkódtatást?”

Elgondolkozott a kérdésen. Vajon ő hogyan reagálna egy ilyen helyzetben?

Egyszeriben egy, a vállát érő erős ütés okozta fájdalom szakította keresztül elméje rejtekének páncélját. Tamás volt az.

– Nem is figyelsz! Tedd már le azt a szart, és élvezd egy kicsit a való világot, tesó!

– Hagyd! Ha ehhez van kedve, akkor hadd olvasson! – szúrta közbe Erika, azzal megpördült, és provokatívan megrázta a fenekét Edvin előtt. – De persze ha csatlakozni szeretnél, mi nagyon örülnénk neki!

Edvin természetesen nem tudott ellenállni a lány csábító erejének, és végül beadta a derekát. Az asztalról felkapta a napszemüvegét, majd követte barátait a kert irányába.

Ahogy kilépett a hűvös helyiségből, azonnal mellbe vágta a taszító forróság. Erika és Tamás elfoglaltak egy-egy napágyat, Edvin pedig leült a medence szélére, és belelógatta lábait a langyos vízbe. A kisimult víztükröt egyszer csak egy sellő törte át, Erika barátnője: Laura. Vállig érő vörös haja a nyakára tapadt, lombkoronákat idéző sötétzöld szemei megcsillantak az erős fényben. Az orrát és környékét elszórtan szeplők díszítették, és volt a mozgásában valami megfoghatatlan bujaság.

– Na, mi az? Csak nem sikerrel járt az Edvin kirángatására irányuló küldetés? – érdeklődött mosolyogva a lány.

– De igen. Mint ahogy az ábra mutatja – nevette el magát Edvin, majd folytatta: – Hiába, az ember bármily mód próbál elvonulni saját kis világába, menekülvén a valóság gyötrő mivoltától, az élményeket és a látványt, amit csak az anyatermészet képes nyújtani, nem lehet csupán könyvekből és az internetről megtapasztalni. Muszáj, hogy az ember maga élje meg mindazt, mi jó, s mindent, ami esetlegesen rossz, hisz e kettő közös együttese alkotja majd magát az embert, hibái és a képesség, hogy tud-e, illetve hajlandó-e tanulni ezekből a hibákból, alakítják a személyiségét, és teszik azzá, ami.

Laurának elkerekedett a szeme.

– Erika mesélte, hogy régen nem voltál ilyen… Hogyan is fogalmazott? „Kocka”.

– Igaz. Voltak idők, amikor minden csínyben benne voltam, sőt még Tomit is én vittem bele a rosszba.

– És mi lett azzal a tutkó sráccal?

– Nos, az élet nagy tanítómestere az embernek, és van, hogy olyan medrekbe terelgeti sorsának folyását, hogy kénytelen más utat választani. Felébredni, ha úgy tetszik. Megkomolyodni, felhagyni a gyermeki felelőtlenséggel, és belecsapni a felnőtt lét kihívásokkal teli világába.

– De mégis mi történt? Ha nem vagyok tolakodó?

– Egyszer talán elmesélem, de ha nem haragszol meg rám, most nem szívesen beszélnék róla, inkább élvezném a természet szépségét.

Egy picit letolta orráról a szemüveget, épphogy kivillantak sötétbarna, mégis értelemtől tüzes szemei. Végigmérte a lányt, majd visszatolta, és lehunyva szemét az égre emelte arcát.

– Uh, bassza meg! – kiáltott fel Tamás. – El is felejtettem mondani. Holnap ugye jönnek szüleim, de már ma este csatlakozik hozzánk valaki.

– Kicsoda? – érdeklődött Erika.

– Apám egyik régi ismerőse. Valami amcsi pasas.

– Amerikai? És? Fiatal? – faggatózott fellelkesedve Laura, aki időközben kimászott a medencéből, felfedve mezítelen, csillogóan sima lábait.

– Nem hiszem – felelte Tamás.

– De mégis – fordult felé Erika. – Mit tudsz erről a titokzatos idegenről?

Tamás összeráncolta a homlokát, épp úgy, mint aki valami emléket igyekszik erősen megidézni, majd a következő velős magyarázatot adta:

– Semmit.

 

Az idő hamar elröppent, pláne, hogy időközben előkerültek a hűtőből a hűsítő sörök és ciderek. Néhány feles pálinkát követően pedig már Edvin is vidáman csobbant bele a medence vizébe.

Tomi beizzította a vezeték nélküli, vízhatlan hangládát, ami recsegve zengte tele a telket lüktető basszusaival, miközben ők vidáman énekeltek és táncoltak. Teljesen belefeledkeztek az euforikus ritmusokba, ezért lehetett, hogy egyikük sem hallotta meg, amint ismeretlen vendégük egyre bosszúsabban nyomkodja a bejárati csengőt, és valószínűleg emiatt kellett megrémülnie a csapatnak, amikor a zöld gyepszőnyegen váratlanul megjelent egy talpig feketébe öltözött, bakancsos, keménykötésű, harminc és negyven év közötti, rosszalló tekintetű férfi, csüggedő szája felett vastag, fekete bajusszal.

Tomi azonnal lekapcsolta a zenét, a lányok pedig mögé bújva, megszeppenve méregették a gyepen megjelent furcsa idegent. Edvinnek már igencsak a fejébe szállt az alkohol, így feloldott gátlásai utat engedtek felszabadult tudatának:

– Nyah! Khit temetünk baráthom? – kiáltott a medencéből az idegenre.

A furcsa figura, rá sem hederítve, végre megszólalt, meglepően tiszta magyarsággal:

– John vagyok. Ákos barátja.

Tamást az apja nevének említése egy pillanat alatt kijózanította, és azonnal magyarázkodni kezdett:

– Ja, igen. Elnézést, uram! A… Apám nem mondta, mikor jön, csak annyit, hogy valószínűleg benéz majd. Őhm… jöjjön, fáradjon be! Kér valamit enni, inni?

A lányok még mindig mozdulatlanul álltak, miközben Tamás elindult, hogy elvegye az idegen holmijait, és beinvitálja a házba. Edvin eközben kievickélt a medence szélére, és szédelegve, buzgón mosolygott a fekete ruhás fickóra, aki mogorván követte Tamást, rá sem hederítve a megszeppent fiatalokra.

Már besötétedett, mire a történtek ellenére sikerült visszatérnie a jó hangulatnak, és tovább folytathatták a felhőtlen mulatozást.

Mikor John is csatlakozott hozzájuk, természetesen egyikük sem bírta ki, és azonnal faggatni kezdték őt: „Kicsoda? Honnan ismeri Tomi édesapját?” Mit keres itt?”

Megtudták, hogy John (vagyis teljes nevén: John Henrie) ezredes, és az Amerikai Egyesült Államok különleges alakulatának kitüntetett tisztje. Ahogy ez napvilágra került, azonnal további kérdésekkel bombázták: „Pontosan mivel foglalkozik? Ölt-e már embert? Miért van itt Magyarországon?”

Sajnos minden kérdésükre ugyanaz a válasz érkezett:

– Szigorúan bizalmas információ. Nem beszélhetek róla.

Sem ételt, sem pedig italt nem volt hajlandó elfogadni az ezredes. Valami megfoghatatlan feszültség áradt belőle, mint amikor az ember a fogorvosnál várja, hogy behívják: tisztában van vele, hogy a fájdalom enyhülni fog, de mégis retteg a beavatkozásnak még a gondolatától is. Ez a türelmetlen bizonytalanság émelyítő érzése.

Bár a váratlan vendég különös kisugárzása némileg rányomta bélyegét az estére, Edvin elhatározta, hogy nem hagyja magát befolyásolni, és igenis élvezni fogja a kialakult felhőtlen szórakozást.

Éjfél felé járhatott az idő, mikor megcsörrent az ezredes telefonja, aki azonnal kirohant a szobából. Edvin épp visszafelé tartott az illemhelységről, amikor megcsapta fülét Henrie ezredes lelkes, de kissé mégis rémülten felcsendülő hangja:

– Now! Why not? Are you sure? Roger that! Yes, I know. Of course. Good luck to you, too!

(Most? Miért nem? Biztosak benne? Értettem! Igen, tudom. Természetesen. Sok szerencsét önöknek is!)

Edvin az ajtó mögé rejtőzve figyelte a jelenetet. Ő maga sem értette, miért teszi, talán az alkohol vagy a kíváncsiság miatt, de nem bírta levenni a tekintetét az egyre ingerültebb katonáról.

Miután befejezte a beszélgetést, az ezredes még egy darabig tipegett-topogott az előtérben, mintha nem tudná, mitévő legyen. Kisvártatva tárcsázott, majd teljesen váratlanul széttörte a telefonját, a darabjait kidobta a kukába, és azzal a lendülettel beviharzott a nappaliba. Edvin odaosont a kukához, hogy megnézze a benne heverő mobil összetört darabjait. Még soha nem látott ilyen készüléket. Valószínűleg egy titkos katonai modell lehet – gondolta, de különösebben nem mozgatta meg részeg fantáziáját a dolog, inkább követte az ezredest a másik helyiségbe.

Mikor átért, az ezredes épp tajtékozva hadonászott, és Tamással vitatkozott.

– Mi történt? – kérdezte Edvin.

– Fogalmam sincs, egyszer csak megjelent, és elkezdett olyan faszságokat magyarázni, hogy itt a világvége, meg hogy most azonnal indulnunk kell, ha nem akarunk meghalni. Te elhiszed ezt? Most vagy én basztam be kicsit merészebben, vagy ennek az idiótának dobta le az agya az ékszíjat!

– Nem értitek? Azonnal indulnunk kell! – köpködte őrjöngő szavait a kialakult csendbe az ezredes. – Az előbb kaptam egy telefont, hogy elkezdődött. Azt javasolták, hogy hagyjam el a térséget, és azonnal keressek egy védett helyet. Megkaptam egy bunker koordinátáit. Most azonnal indulnunk kell!

– Higgadjon le! – üvöltött rá Tamás. – Nem látja, hogy a frászt hozza a lányokra? Meg aztán engem is kezd kihozni a sodromból, bassza meg!

Edvin végül összeszedte magát, és közbeavatkozott:

– Én hallottam. Ha… Hükk… Ha-hallottam, amikor telefonál.

Megpróbálta megerőltetni alkoholban tocsogó agyát.

– Ponthossan miről is beszélünk?

– Egy nukleáris holokausztról – nyögte ki Henrie.

– Thessék? – rökönyödött meg többedmagával Edvin.

– Azért hívtak, mert valaki feltörte a USS Grand Houwtorn hálózatát, és élesített egy atomtöltetet, amit néhány perccel ezelőtt el is indított. A célpont: Moszkva. Csak és kizárólag azért oszthatom meg veletek ezt az információt, mert a fucking helyzet megkívánja: tudnotok kell róla, ha túl akarjuk élni ezt az egész bullshitet!

Mindenki halálra vált arccal, némán figyelte az ezredest. Arca komor volt, szemei mégis őszintén csillogtak, megfoghatatlan, hitelt érdemlő kisugárzása és a szavaiban rejlő határozottság magával ragadta az ittas ifjúságot. Folytatta:

– Helyi idő szerint huszonhárom negyvenöt órakor a termonukleáris rakéta elérte Moszkvát, és a földfelszín felett taktikai magasságban explodálódott.

– Te jó isten! – hűlt el teljesen Erika, arcán a vidám pír és a napsütötte barnaság egy szempillantás alatt szürke sápadtsággá változott.

– De hát ez nem lehet! – tiltakozott Tamás.

– Mekkora a kár? – kérdezte Edvin.

– Egy száz kilotonnás bombáról beszélünk – felelte Henrie.

– Vagyis? – lépett előrébb Laura.

– Vagyis Moszkvából nem maradt semmi.

– Ezt én nem veszem be, bassza meg… Ilyen biztos nincs!

– Hát nem értitek, hogy nincs időnk erre az értetlenkedésre?! Óráink lehetnek csak hátra! Ha szerencsénk van… Vagy szerintetek a cocksucker oroszok válaszcsapás nélkül hagyják ezt az egészet?

Csörögni kezdett a telefon az ezredes zsebében. Elővette, és a füléhez tartotta. Egy darabig hallgatott, utána csak ennyit mondott:

– Yes, Sir! Understood – azzal letette.

Edvin értetlenül nézte őt és a telefont. Na, várjunk csak, hiszen összetörte a mobilját. Nem? Akkor ez most mi? Vagy csak hallucináltam az egészet? Delírium volt csupán, vagy…

– Én indulok, és ha élni akartok, ti is velem jöttök – mondta az ezredes, és azzal a lendülettel kiviharzott a szobából.

– Most mi legyen, Edi? – fordult Erika Edvinhez, aki még mindig nem teljesen értette, hogy mi folyik körülötte, azt meg végképp nem, hogy miért kellett összetörnie az ezredesnek a másik telefont. A feje egyre inkább sajgott, szédült és émelygés kerülgette, de végül csak sikerült annyira kijózanítania az elméjét, hogy válaszolhasson a kérdésre:

– Nem tudom.

– Te elhiszed ezt a baromságot?

– Miért? És ha igaz?

– Ugyan már, Edi, hogyan lehetne ez igaz?

– Miért is ne lehetne? A mérhetetlen szar, ami a világban gyülemlik, előbb-utóbb a fejünkre zúdul. Lehet, hogy épp ez a túlcsordult pohár az, ami a nyakunkba önti a kataklizmát.

– Na, de egy atomháború?

Az értelmezhetetlen helyzetre az illuminált elme kérdések szertefoszló erdejével válaszolt, de megoldást nem szült egyikük számára sem. Néhány percnyi csendet és mély tanakodást követően Edvin szólalt meg elsőként:

– Tomi, te nézd meg, hogy írnak-e a neten bármit! Laura, te pedig kapcsold be a tévét, hátha benne van valahol a hírekben!

– Én nem bízom a fickóban – jelentette ki Tamás. – Hisz nem is ismerjük, ráadásul eddig még csak nem is hallottam róla soha semmit!

– Gondolom, ezt betudhatjuk annak, hogy valami titkos ügyben jár itt, és hogy a különleges erők ezredese egy rakás titokkal.

– Állítja ő.

– Állítja ő – helyeselt Edvin. – Találtál valamit a neten?

– Nem. Semmi nincs, semmiféle bombázás, pláne nincs atomkatasztrófa.

– Laura?

– A tévében sincs semmi ilyesmi.

– Remek… Akkor most mi legyen?

– Szavazzunk? – kérdezte Edvin. – Ha igaz, amit mond, és itt maradunk, holnap estére talán már halottak leszünk. Ha hazudik, akkor szintén halottak lehetünk holnap estére. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, skacok, hogy igazat mond; végül is miért hazudná bárki, hogy ilyesmi történik?

– Várjatok – vetette közbe Erika –, az egyik ismerősöm, aki kint van Oroszban, most ír.

– Mit ír? Mi a faszt írt?! Olvasd már fel, basszus, vagy mondj már valamit! – ripakodott az egyre rémültebb lányra Tamás.

– Te atyaég! Szedjétek össze a cuccotokat! Halljátok? INDULÁS!

Még Tamást is halálra rémítette a lány eltorzult arckifejezése és rekedt kiáltása.

– Azt írja, látták a villanást, és náluk már szólnak a szirénák, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjünk a pincébe vagy egy óvóhelyre, bárhová! És… és látta… Úristen!

– Mit látott?

– A rakétákat, vagyis fényes pontokat, de azok tutira rakéták! Értitek? Rakétákat látott az ég felé emelkedni.

– Na, a rohadt, kurva életbe…! – szakadt fel a Tamás torkán akadt ideg.

Ekkor érkezett vissza Henrie ezredes, táskájával a hátán, bakanccsal a lábán, indulásra készen.

– Na, jöttök vagy inkább meghaltok?

– Igen! Összepakolunk gyorsan, és indulhatunk is – felelte Edvin.

– Hát még mindig nem fogtátok fel, hogy mothe’ fuckin’ nincs időnk most erre? Vagy azonnal indulunk, vagy soha!

A lányok közben már felrohantak a szobáikba, és elkezdték összepakolni, amit egy rémült ember egy apokalipszis küszöbén bepakolna az üres bőröndjébe: egy rakás teljesen felesleges hacukát és kütyüt. Edvin és Tamás is sebesen dobálta ruháit a bőröndbe, azután, ahogy lábaik engedték, rohantak le a lépcsőn, ki az ajtón, be a kocsiba.

A motor már járt, mikor odaértek, és Henrie, meg sem várva, hogy minden ajtó becsukódjon, máris belelépett a gázpedálba.